Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-04-01 / 2. szám - Lányi Menyhért: Tóni drámája

Lányi Menyhért: Tóni drámája

ritva percnyi pontossággal intézkedni ? Se ő, se más. Ö itt teljesen pótolhatatlan. És lehet, hogy a naccsága pillanatnyi elhatározással felmondott neki — hiszen ő magának is annyi a gondja — de be kell látnia, hogy itt senki más nem használható, csakis Tóni. Lehetetlen elképzelni, hogy más is beváljon.

Ez a felismerés gyerekes daccal és bizakodással töltötte el.

— Majd meglássuk ... küzködjenek vele vagy két hétig ... Azután úgyis visszahívnak. — Ez a tudat kölcsönzött volna annyi erőt neki, hogy dacosan felálljon és elmenjen, de éppen akkor lépett be a naccsága. Úgy fordult István felé, mintha tizenkét éven át folyton csak őneki adott volna utasításokat :

— Hozzon csak egy kétliteres hutait — és aztán aprót nevetve megtorpant egy kicsit a parancsolásban. — Hja igaz, majdnem elfelejtettem ... Hiszen maga uj . .. A második polcon van, fent... a harmadik rekeszben.. .

És mikor az ott szájtáti bambán, torpantan állott tovább, még el is ment vele a raktár sarkába és megmutatta neki.

Tóni szivét, mintha tőr járta volna át. A sunyitó bizakodás halálos csapást kapott :

— Lám, segítenek neki... Nem hagyják veszni ... Erőszakkal akarják, hogy megfeleljen — és először érzett keserűséget a naccsága iránt, aki ime ennyire elárulta.

Lába megroggyant, a reménység egy fokkal hidegebbre hűlt.

6.

Aztán, mintegy varázsütésre zajos élet kerekedett a lépcsőn. Fütyörészés, orditás, ahogy az expediensek kivonultak az alsó raktárból és az élet ellenállhatatlan tempójával sodródtak fel a lépcsőkön. Péter most is az örök fütyörészéssel, a két fiú egymást gáncsoló jókedvvel. .. Karcag ur a hártyapapirra irt megrendelések kötegével a kezében, jobbra-balra feddőleg kiáltozva ... Mintha semmi sem történt volna itt... Mintha minden úgy menne ma is itt, mint tizenkét esztendőn át.

A szépen felsepert raktár egy perc alatt tele volt szalmával. Péter a nagy létrát könnyedén lendíti a polcokhoz és a padlásfeljárathoz, amit vasajtó zárt el a raktártól. Repültek a lámpaüvegkötegek... Tele volt a raktár zajjal, munkával, sürgő-forgó élettel... hogy szinte félre kellett húzódnia.

— Hé búgó — kiáltott le Péter a létra tetejéről a szájtátva ámuló és esetlenül forgolódó „uj raktárnok“-ra, olyan bizalmaskodással, mintha esztendők óta együtt dolgoztak volna, kapd el a kötegeket.

Tóni égő szemekkel figyelte és szive mélyén valami keserű bántottság rágódott:

— Milyen hamar magukhoz fogadták — gondolta, de e keserűség nyomán valami vadászó kedv uj bizakodást ráncigáit elő: