Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-04-01 / 2. szám - Lányi Menyhért: Tóni drámája

Lányi Menyhért: Tóni drámája

oldás ... Ki tudja, talán pár hét múlva én is hasonló sorsba jutok. — És nagyot sóhajtva megint megfordult.

Értette a Tóni, hogyne, nagyon jól megértette. — Saját bajával vigasztalja más baját. — Ez is valami, gondolta és minden betanult okos szót feledve csak annyit mormolt bizonytalanul:

— Köszönöm a velem való fáradozását... naccsága... tizenkét esztendőn át.

4.

Kikerült valahogy az üvegkalitkából, ahová ő soha többé nem fog belépni. A naccsága magas asztalra fektetett rubrikás könyvbe Írogatott, nem is látta, hogy Tóni nincs többé... Egy kicsit terült, fordult még az üvegfal közelében, mint a megvert gyerek és csak nagy nehezen eszmélt rá, hogy talán az „uj“ nevet is megvertségén. De az csak bambán, paraszti módon nekifeküdt a partvis nyelének és nagy buzgalommal sepert. Észre se vette, vagy talán tekintetre se méltatta, pedig hát láthatta, hogy ő nézi.

Azután kiejtette gondolatából, mint a kutya az utált koncot a szájából és erőtlenné fáradt testtel ült le a láda sarkára.

De az uj, az „István“ (most halálosan gyűlölte ezt a nevet) megállt a nagy buzgalom közben és úgy meredt rá, mint a megriasztott bika:

— Hé te... Ne ülj rá... Nem tudod, hogy összetörhet benne az üveg. — Hamar betanult az uraságba.

De Tóni keserűen felkacagott. Keserűen, amiben benne szikrázott dühe és benne sajgott mélységes megalázottsága:

— Mafla vagy te erre... Minden értelmes ember láthatná, hogy ebbe már nincs üveg.

A paraszt meghökkent pillanatra. De kínzó vigyora megint beült a bajusza sarkába:

— No az okos... Ha olyan okos, mért dobták ki? — aztán be se rvárva válaszát, újra nekivetette magát a seprőnek.

Éppen akkor jött ki a naccsága (Most megy át Karcag urnák szólni a rendelések miatt: gondolta Tóni, hiszen minden mozdulat hasznát és célját tudta már) és akkor valami ismeretlen nagy buzgalom kapta el, olyan erővel és ujjongó biztatással, hogy nem tudott ellentállni neki. Felállt és az otromba István felé sietett :

— Ne verj ekkora port — megint a régi fölénnyel kiáltotta és kimarkolta kezéből a seprőt — belepi a por a sok vázát meg üveget. így kell seperni, mondta ... és tapasztaltán, biztos mozdulattal elfektette a földön a seprőt és mondhatni gyöngéd biztonsággal simította le az olajos padlóról a ráfeküdt porréteget. Bent pedig a diadalmas sztratégiai lépés álcája mögött lesve leskelődött a bizonykodó reménység: „Hátha most látni fogja, mennyivel különb, mennyivel használhatóbb vagyok, mint ez itt ni és talán...“