Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-04-01 / 2. szám - Lányi Menyhért: Tóni drámája
Tóni drámája Isten a megmondhatója, milyen volt ez a két hét. Tóni minden éjszaka átélte ott, a sötét áldásosán takaró burkában, félméternyire a feleségétől, olykor, ha a gyötrő gondolatok szálai megszakadtak, éber gyönyörűséggel figyelve a gyermekek egyforma ütemű lélegzését... Illedelmesen szenvedett Tóni, bárha sokszor úgy érezte, jobb volna megmondani az asszonynak... de itt a hallgatás egy kis világ egyensúlyát tartotta bizonytalan karjain. Szörnyű volt az a reggel, két héttel ezelőtt. Pontosan frissen bent volt 7 órakor a raktárban, amit egy üvegfal választott el az irodától. A naccsága csak 9 felé tért be, addig gondosan felseperte a padlóról a sok szalmát és gyaluforgácsot, fel is öntözött utána, hogy enyhe fűszaga volt az egész helyiségnek, amit Tóni annyira szeretett. Olyankor szokott lejönni Karcag úr a rendelésekkel és akkor megindul a dinom-dánom. Péter a magas létráról egymásután erészti le a szalmába bugyolált fiaskó- és lámpaüvegkötegeket, a két fiú a Tóni vezérletével megkezdi az éhes ládák etetését.. Csak úgy repül a drága üveg, biztos kezeik között, mert a naccsága nem szereti a törést és bizony a tizenkét esztendő alatt, amig ő dirigálta itt az üveglégiók ezreit a távoli, vidéki kiskereskedők felé, nagyon kevés Ízben volt alkalma a naccságának emiatt haragudni. — Ez kötelesség, nem érdem — szokta volt mondani Karcag úr, biztosan azért, mert munkásembert veszedelmes megdicsérni. Akkor reggel azonban Karcag úr, mintha késett volna és a naccsága, miután illedelmesen köszöntötte, behívta egy pillanatra az üvegkalitka szentélyébe. — Jöjjön csak be, Lugosi — mondotta neki és Tóni, a jó Ég tudja miért, megreszketett erre a megtiszteltetésre. Tizenkét évig csak Tóni volt, most egyszerre Lugosi is lett. Nem sok jót igér, ha az urak udvariaskodnak az egyszerű szolga-emberrel. Nem, nem is tudja ő szavak szerint visszaélni ezt a jelenetet, amibe úgy megroppant ő, mintha a dereka tört volna ketté, vagy halálig tartó reuma gyöngítené a lábát. Csak állt és nézett és forgolódott, bambán... pedig utóbb de sok okos szó jutott eszébe... Nem is lehet kívánni, hogy egyszerű ember okos szavakkal próbálja megmagyarázni a tanult naccságának, hogy ez nem lehet... Nem lehet, mert tizenkét esztendő... meg hát... egyáltalában nem lehet... Csak a szeme beszélhetett, a szegények szószólója, mert a naccsága szőke, borzos haja alól, úgy nézett rá, mintha megesne a szive a nyomorúságán, dehát a gazdasági helyzet... — Higyje meg, kedves Lugosi — körülbelül ezeket mondotta
