Grosschmid Géza: Kisebbségi sors (Košice. Grosschmid Géza, 1930)

I. rész. Politikai beszédek

A második nemzetgyűlés időszaka (1925 okt.—1929 okt.) Ha a dolgok mélyére tekintünk, a kép távolról sem ilyen megnyerő. Nem a megértés eredménye ez, de — az ügyes beállítás dacára is, — egyrészt a kormány kényszerhelyzete, mely a nemzetiségi polgári pártok segítsége nélkül a költségvetéshez szükséges ad hoc többséget biztosítani nem tudta, — másrészt a nemzetiségeknek képtelen helyzetükből való kiszabadulásukra irányúló utolsó, majdnem azt merném mondani, kétségbeesett kísérlete. A fuldoklónak kapaszkodása a szalmaszálba. A magyarok és a kormány. Németország nemzetközi helyzetének megerősödése arra bírja a kormányelnök urat, hogy — nem is tudom hanyadik miniszterelnöksége idején — végre azt mondja, hogy a németekkel most már úgy akar tárgyalni, mint »hasonló, a hasonlóval«, — a szlovákoknak valószínűleg azt magyarázza — mert hisz, a kormánytámogatás feltételeiről pozitivum nem szivárgott ki, — hogy jobb a kerítésen belől lenni, mint kívül, — a csehszlovák államba szorúlt többi nemzetiségűekkel szemben pedig körülbelől arra az álláspontra helyezkedik, amire Molitorisz uram a fölös utasaival. A mi nagy írónk, Mikszáth Kálmán, elbeszélése szerint az elmúlt századok egyikében ez a Molitorisz lőcsei fuvaros volt, az, aki a Szepesség és a nagy alföld közt közvetítette a személyforgalmat. Aki aztán nem fért fel a nagy gyékényes szekérre, annak megengedte, hogy az a társasággal, a kocsi mellett gyalogolva, »utazzék<s meredek helyeken tolja a szekeret, — ha kell, a kátyúból is emelje ki, de a viteldíjat persze épp úgy fizesse meg, mint a szekeren ülők. Ez az, amit a kormány szekere körűi, nekünk, magyaroknak is, megengedne a kormányelnök úr. Az opportunitás politikája. Hogy a németeknek és a szlovákoknak az ülőhelye nagyon kényelmes lesz-e, — hogy a szekér, amire felültek, oda viszi-e őket, ahová indulnak, azt ma még bizonyára ők sem tudják. Hiszem, hogy elhatározásukban e pártok tagjait komoly és mély érzések vezérelték. Hiszem, hogy csakis fajuk és nemzetük jobbsorsának reménye. Korainak tartanám, ha e reménységük és szándékuk fölött ma kritikát gyakorol52