Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Sikabonyi Antal: Jókai és szlővárosa

— 86 — De ők még tele vannak hittel, szivükben ünnep, mennek, nézelődnek tovább: mennyi emlék, irodalmi, történelmi, társadalmi, családi, előttük, de talán azt is tudják már: mennyi lesz utánuk. Két év múlva, július végén, Kecskemétről írja édesanyjának: „Végeztem. Elvégeztem a tizenhárom éves iskolai pályát . . . sietek kedves anyám és minden kedves rokonaim karjai közé." Otthon Asztalos István ügyvédhez áll be joggyakorlatra. A peres ügyek azonban nem sok gondot szereznek neki. Itt szövődik az első szerelem! Most irja első regényét! A hajnal szigeti kedves fái alatt találja, nagyszerű jegenyék közt vezet az út oda: a Hétköznapokon dolgozik, elvonulva a családi és városi zajtól. Csak késő délután mutatkozik, — édesanyja még az ebédet is kiküldi neki — akkor is csak azért, hogy „véletlenül" megjelenvén Vály sógoréknál, hazakísérhesse a professzor szépséges tanítványát, a kedves, szelid Asztalos Etelkát. Megkezdődnek a névnapi, születésnapi családi esték. Legfényesebb az István napi, Asztalos Istvánéknál. S a kis szőke csodagyermek immár ünnepelt hős. A mamák örülnek, ha házukhoz jön, a lányok boldogok, ha velük foglalkozik. Szép fiú, karcsú, választékosan öltözködő, a hátrasimuló dús szőke haj kellemesen domborítja ki magas homlokát, a hegyes kis bajusz és sűrű körszakáll, maga is komolyságot ad arcának, kék szemeiben valami ábrándos tűz, gazdag, iskoláiban eminens, egészben hódító jelenség; hogy regényeket is ír, az nem baj: az ilyen dzsentri fiú még sokra viheti a megyénél. Vály sógor is megnyugodhat: egykor hiába küldte pajtások közé, nem kellett neki a pige, kampa, bente-bólé, sem a pecézés a Dunán: a kis emberkerülő most szívesen szórakozik. De szivesen csak egy családhoz jár s egy lánykával foglalkozik: Etelkával. A fényes István napkor is csak vele táncol, s vele játszik a rögtönzött szinielőadásban. Azonban csodálatos: még sem boldog. Az ifjú kor inelankóliája-e, vagy benső életének, hajlott korának sejtelme borul-e reá életének e csupa verőfény idején: nem tudni. 0, aki temérdek levelében benső világát alig-alig érinti, későbbi emlékezéseiben is valahogy magasról nézi magát, egyik barátjához irt, akkori levelében, tréfásan bár, bepillantást enged érzelmi világába. „Legjobb esetben, — irja, — ha a világ tárt karokkal fogad, ha a sors, körülmények csak azon fognak törekedni, hogy vágyaid céljához emeljenek, még akkor is valami ürt fogsz érezni ott, ahol az embernek a szive van . . . Egy ilyen se kinn se benn