Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Komáromi Kacz Endre: Jókai mint festő

— 67 — tes, aligha vált volna olyan horderejű festő, mint amilyen író lett s kétségkívül az volt életének legszerencsésebb pillanata, melyben a festékes ládája örökre lecsukódott. S hogy a piktúra terén mennyire megmaradt a Biedermayer Ízlésnél még Feszty Árpád mellett is, azt a regényei lépten-nyomon elárulják. Feszty Árpádné a legnagyobb csodálkozással emlékezik meg Jókainak a festészet körébe vágó, idejét mult, ósdi nézeteiről, melyek azt tanúsították, hogy az ő egyébként éles szeme csak arról nem vett tudomást, hogy a festők kigyógyultak a Biedermayerből s visszatértek a mindég friss, mindég erős, mindég momumentális természethez. Jókainál különben a festési hajlam valószínűleg csak utánzási ösztön volt, s nem tehetség-megnyilatkozás. Édesatyja is rajzolgatott, majd pápai tanuló-társát, Petrich Somát látta festegetni. Valószínűleg Petőfi is rajzolt, mert néhány rajz e titántól is maradt fenn; s ezek között az egy napos Petőfi Zoltánról odavetett vázlat olyan hatalmas rajzoló érzékről tanúskodik, hogy azt még Munkácsy is megbámulta. Az kétségen felül áll, hogy Jókainak az ecset kezelése is könnyen ment volna, de a kort tekintve, melyben érzéseinek kifejező eszközeit megtanulhatta volna, ismerve továbbá a lelkületét, melý erősen hajlott a Biedermayerhez, csak áldhatjuk a Sorsot, hogy nem lett festő. Mi, kálvinisták ezt a frázist: Sors könyve, — hisszük és valljuk. Oda pedig az volt beírva, hogy Jókaiból világra szóló nagy iró legyen. S az is lett. S néhány megfakult képecskéjét szemlélve, nem érzünk egyebet, mintha a régi sublótfiókot kihúzva, megpillantjuk a nagyanyáink imakönyvét, melynek lapjai között egy-két ménta levél még most is azt kérdezteti velünk: — Vájjon kinek, vagy minek az emlékét őrizi még mindég, holott a sziv, melyben az az érzés élt, rég elhamvadt már az ákáclombos temetőben. 5*