Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Erdélyi Pál: Jókai

— 33 — ket a valóság soha nem, vagy csak ritkán teljesíti, de lelkűnktől nem zárhatja el a költészet fényét és melegét. Jó tudni, hogy vannak más világok is, mint az élet világa, más emberek is, mint amilyenek körül vesznek, más erkölcsök és igazságok, mint amilyenek a tülekedő élet fölött uralkodnak. Jókai költészetében ez a megkívánt világ támad szemünk elé, ennek tengelye az erkölcs, levegője a félre nem lökött szemérem, napja a költői igazság. A mit Jókairól Toldy Ferenc mondott, hogy regényeit serdülő leányaink pirulás nélkül olvashatják, egész költészetére s máig igazság maradt. E megállapításban nagy ethikai érték van. Nem térve ki erre most a ma uralkodó irodalmi és esztetikai elv kedvéért, arra kell rámutatni, hogy ez a vonás Jókainak minden során fölismerhető. Ezzel is szorosabban kapcsolódik az emberiség legnagyobb szellemeihez, mert alig van igazi nagy szellem, melynek alapvonása ne lenne ethikai. Ezt az ethikumot hordozhatja a tárgy, mint a mondai és történelmi eseményekben, a hős, mint az époszban és tragédiában, a költőnek azonban mindig szive alatt és tolla hegyén kell lennie. Ez az a talizmán, melyet a jó tündér az igazi talentum pólyájába rejt, ez az a fundamentum, melyre a Gondviselés a társadalom életét fölépítette. Költőnek lenni tehát annyit jelent: fölismerni, bírni és szétosztani ezt a talizmánt, szegénynek és boldogtalannak, hogy vigasztalódjanak, gazdagnak és boldognak, hogy nemesüljenek általa. Alkalmazzuk-e e gondolatot Jókaira? Legfeljebb azért, hogy magasabbra emeljük irói alapzatát. így lehet és kell érteni, hogy a valódi költő mindig újító, mert a világnak időnkint elfakult és megkopott lelkiismeretét ifjitja meg, apostol, mert az el nem homályosítható igazság hitét hirdeti és e hitben megvigasztal. A nagy költők, mint az újítók és apostolok is, mindig az idők teljességében jelennek meg, mikor szükség van rájuk, hogy előbbre vigyék az emberiséget, Jókai is az idők teljességében jelent meg nemzete számára. A reform kor pitymallatán született, hirdetni a hajnalt; végig kisérni azt, majd buzdítva, majd vigasztalva a nagy idők nagy és kis embereit, fölemelkedni a korszak zenitjére, majd szolgálva, majd irányítva s megérni azt, hogy nemzete saját dicsőségének hirdesse őt. Megérteni Jókait a legnagyobb gyönyörűség nemcsak most, hanem minden időben. Mert Seherezádétól id. Dumasig minden igazi elbeszélőnek osztályos atyjafia, mert szerencsés intuícióval födözte föl a XIX. század derekán azt a primitív esztétikai igazságot, hogy a regény poézise az elbeszélés, mint ahogy a dráma Jókai Emlékkönyv. 3