Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Erdélyi Pál: Jókai

— 29 — meg, egy szép májusi napon visszatért. Ez a csodálatos élet egyformán gazdag volt dicsőségben és ragyogásban, de mivel a fénynek árnya, a rózsának tövise van, csalódást és kiábrándulást is rejtegetett számára. Azonban a Gondviselés, mely őt .kívül belül telerakta szépségekkel" rugalmas lélekkel is megáldotta, hogy sem a dicsőséget, sem a szomorúságot ne vegye nagyon szivére. S mert nem volt annyira érzékeny és hiú, mint a legtöbb művész, megmaradt szerénynek s mert nem volt annyira érzékeny és kicsinyes, mint a legtöbb ember, végig megmaradt költészete nagyságában. Azt írta magáról, hogy fatalista, tehát meg tudott nyugodni sorsa változandóságán; vallotta, hogy hisz a predestinációban, tehát bízva járta az élet útját. Filozófiai alapon emelkedett-e erre az objektív nyugalomra, vagy kálvinista nevelésében gyökerezett-e az: teljesen közömbös, mikor azt látjuk, hogy egyenesen és biztosan haladt az élet göröngyös prózáján és a költészet szferikus magasságaiban. Mint aki tisztában van magával és sorsával, aki előre ízlelte a halhatatlanságot, lerázta válláról az élet mindennapiasságát, a jövendőre szegzett tekintettel szövögette halhatatlan lelke álmait. Szinte kettős életet élt: dolgozott a mindennapi kenyérért s az örökké tartó ambróziáért. Maga is sejtette, hogy pályáját valamikor kettős életnek fogják érezni, hogy elválasztják énjének két egyformán értékes és vonzó elemét: lelke ártatlanul naiv szerénységét és talentuma hihetetlenül pazar gazdagságát. Valóban két életet élt, noha messziről úgy látszik, mintha, költői pályája egybe esett vagy összesimult volna közéleti működésével. Mintha a Gondviselés különös kegyelméből mosolygó fiatalságban, örök derűben, dicsőségének sugárzó fényében, megbabonázott nemzete tapsai között lépdelt volna babérerdőn keresztül virághullástól kisérve mind feljebb és feljebb. Mintha nem hagyott volna maga után mást, mint műveiből egy könyvtárt, égő lelkének a fantázia prizmáján megtört szivárványos fényével, ragyogó emlékét egy tüneményes pályának, melyről nem lehet megállapítani, meddig tartott itt s mikor vádolt át észrevétlenül a halhatatlanságba. E bizarr kép valóság, csak nem hű, mert egyoldalúan, Jókainak irói élete útjáról készült. Mögötte van egy másik, sötétebb tónusú, de éppen olyan változatos pálya képe. Nem minden költő kerül abba a szerencsés helyzetbe, hogy magán életében megvalósíthatja művészi, művészi életében magán élete eszményeit. Az elviharzott Petőfi s az epikus nyugalomban megöregedő Arany mellett, a harmadik nagy kortárs és talentum,