Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)
Herczeg Ferenc: Jókai Mór emléke
— 18 — esipős, de mindig ellenállhatatlanul szeretetreméltó. Ez az irói adománya a néplélek mélységeiből áradt feléje. Mert hiszen azzal tisztában kell lennünk, hogy soha senki sem ismerte, szerette, értette és érezte át jobban népünket, mint Jókai Mór. Az ő parasztjai, a komor méltóságú alföldi gazdától a furfangos székelyig, az urasági hajdútól a pusztai haramiáig, még torzképeikben is mindig igazak. Jókai humora csillogó, puha aranybrokátként borul rá mindenre, eltakarja az élet szennyét és szakadásait, letompítja a szögleteket, széppé, meleggé és otthoniassá teszi a világot. Az aranyember-bői találomra idézem a következő sorokat. Nem a legmulatságosabbak, de Jókaira nézve fölötte jellemzők: „A sócsempészetnek volt ott divatja." (Az Aldunán.) „Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, aminek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem, aki iegkevésbbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védekezésére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfi-lakosságát állítá be, puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak az iránt volt szükséges intézkedni, hogy amely falu ifjai épen az őrségen vannak, annak a falunak a vénjei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal . . ." Francia vagy német iró igy sohasem Írhatta volna meg ezeket a sorokat. A bagdadi vagy a damaszkuszi mesemondó inkább elmondhatta volna. A fölényes alázatosság az élettel szemben, a derűs fatalizmus, amely meghajol, de fentartja magának a jogot, hogy mosolyogjon, félig-meddig már keleti vonás. Jókai ott áll a Kelet és Nyugat összefolyásánál, pontosan azon a helyen, ahol az évszázadok óta egymással szembe jövő áramlásokban összekeveredett a magyar vérmérséklet és a magyar észjárás. Ezért is annyira magyar. A nyelvében is egyesíteni- igyekezett a keleti erőt és pompát a nyugati finomsággal és előkelőséggel. Nagy és örök dicsősége marad a művészi ötvösmunka, melyet az irodalmi magyar nyelvvel végzett. Hogy a nemrégiben még oly érdes és nehézkes nyelv zengzetessé, erőteljessé, csillogóvá és olyan hajlékonnyá lett, mint a nemes keleti acélpenge; hogy a szónoki lendületnek, a könnyed
