Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Sziklay Ferenc: Jókai, a nemzet-pedagógus

— 130 — A kritikusoknak igazuk is van némileg, de minden igazság csak féligazság. Igaz, Fenyéry Endre, Timár Mihály, Kárpáthy Zoltán, Ráby Mátyás, Szentirmay Rudolf s többi társaik nem járnak a földön, nem húsból, vérből valók, de tisztult lelkiségek, viszont annyi gonoszság, amennyi a sok nevű Straff Péterben, Krénffy Adolfban, Kárpáthy Abeiiinóban és társaikban összezsúfolódott, elég lenne szétosztogatva is a pokolból ránk szabadított egy egész ördög regimentnek. És mégis, épen ebben a legnagyobb hibájában mérhetetlen érték fekszik, nemzet-pedagógiai érték. Jókai utolérhetetlen irói művészete, mely epizód alakjait a naturalizmus ollójával tudta kivágni az élet képeskönyvéből, ezeket az Übermenscheket, mondhatnók szintetikus embereket oly megkapóan, valószerűen tudja kiszobrászolni, összerakni a nemes vagy nemtelen életdarabokból, hogy aki nem teszi föl a kritika pápaszemét, nem látja meg, hogy ezek az alakok nem köztünk élnek, de fölöttünk lebegnek. Aki nem avval fog hozzá Jókai olvasásához, „nem hiszek neked!" — de enged a regények magával. ragadó szellemáradatának, az a szinig jó emberekben nem üres képzelet figurákat fog látni, de emberi ideálokat, akiket utánozni, utolérni akarni kötelesség. És haszon is, hisz Jókai mesevilágában, mely magának az életnek idealizált, de hű rajza, a nagy jóság nagy jutalmat, a feneketlen gonoszság irtózatos büntetést kap. Kritikus vagyok, érett, megüllepedett ember, de nem röstellem bevallani, hogy az életem irányitói gyermekkoromban épen Jókai tökéletes emberalakjai voltak. Kis diákkoromban hittem bennük: hittem, hogy lehet olyan ember az életben, mint — mondjuk Garamvölgyi Aladár, hibátlan, erős, rettenhetetlen, nagy csapásokat kicsibe vevő jellem s minden akaratom oda összpontosult, hogy olyanná legyek magam is. És ha én úgy voltam evvel, úgy lehet minden gyermek, ifjú, aki nincsen alapjában megterhelve a roszszal. Itt rejlik Jókai nagy pedagógiai értéke. Nem is kell magyaráznom a serdülő ifjúságnak, „ime egy ideális jellem, igyekezzetek hasonlóvá lenni", — csak kezükbe kell adni Jókai regényeit s mindenki meg fogja találni bennük az egyéniségéhez legközelebb álló ideált, akit követni kötelességének tűzi ki. Jókain, — hál' Istennek, — nem fogott az egyszerű kritika gáncsolása, irói receptjén, melyet egy beteg kor gyógyítására próbált ki, nem változtatott egy ezredgrammnyit sem. A kritikus azt mondaná, hogy nem tudott, én azt hiszem, nem is akart. Van a „Tengerszemű hölgy"-ben egy önvallomása. Mikor