Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Bognár Cecil: Jókai lélekrajza

— 125 — addig, mint költőt bálványozták, nem találtak elég kemény szavakat tettének megbélyegzésére. Mi természetesen nem Ítéletet akarunk felette mondani, hanem cselekedeteinek lélektani magyarázatát adni. Maga a cselekedet nem volt bölcs, nem volt szerencsés, de lélektanilag érthető. Jókainak az élet sok mindennel adós maradt. Nem élhette át azt a nagy szerelmet, amelyről annyit irt regényeiben. Az ilyen hatalmas érzés, még ha boldogtalan is, megvédi az embert egész életén át attól, hogy megalkudjék önmagával és a körülményekkel, hogy az igazi nagy boldogság helyett tűnő örömeket keressen. Mikor Jókai már élete vége felé járt, ismét talált valakit, aki fel tudta benne kelteni a boldogság reményét. Az öreg embernek meggyengült Ítélőképessége kellett ahhoz, hogy higyjen ennek a csalfa lidércfénynek, a megrokkant, amúgy is gyenge akarat, hogy ne tudjon ellenállani a csábításnak. [Épen öregkora teszi érthetővé cselekedetét. Az öregkor mohósága. Mikor alkonyodik, nőnek az árnyak, közeleg a vég. Mikor kétségbeesetten eszmél arra, hogy nem Jvárhat, ki kell ürítenie a serleget, ha még hagyott az élet benne néhány édes cseppet, mert hamarosan kihull reszkető kezéből. A fiatal ember várhat, majd csak hoz a sors még valamit, lemondhat könnyű szívvel, hiszen jöhet még bőséges kárpótlásSzinté érthetőbb a könnyelműség^ egy öreg embernél, mint a fiatalnál. Ez egy hosszú jövőt tehet kockára, az öregnek már kevés veszíteni valója van. Eletének ez a korszaka különben is szomorú volt. Annyira rászorult volna melegségre, dédelgetésre és környezete kissé elhidegült iránta. Ha jól bántak is vele, de nem éreztették mindennap újra és újra a csodálatot vele szemben. Megszokták a nagyságai. Magánosnak, elhagyatottnak érezte magát, ettől a szomorú magányosságtól akart szabadulni. Szegény öreg ember még elhagyottabb lett ez után a lépése után. Sokan elfordultak tőle, a többiektől meg ő zárkózott el, félt az emberektől, attól, hogy tekintetükből szemrehányást olvas ki. Jókai nem volt érzéki, sőt még a szó nemesebb értelmében vett erotikus természetű sem. A nőt túlságosan idealizálva látta nem csak regényeiben, hanem az életben is. Szinte nem földi lényeknek látta őket, hanem vagy angyaloknak, vagy démonoknak. Regényeiben meglátszik, hogy inkább csak szemlélője volt az életnek, különösen pedig meglátszik ez akkor, mikor a nőt rajzolja. Jókai politikai magatartását sokan érthetetlennek találták, mások pedig nemtelen motívumokkal magyarázták. A szabadság-