Sebestyén József: Hodža Milán útja (Bratislava : Sekey Viktor, 1938)

Hatodik fejezet: Hodža és a magyarok

kai regényalak, aki a szívét a homlokán hordja. Igazi nagy szellem, amelyet a hatalom nem homályosított el. A mai Európa egyik legnagyobb alakja, mert van bátorsága a gyakorlatban is követni az erkölcsi kritika szavát és eddigi kormányelnöksége alatt országában a lelki megnyugvás olyan szféráját teremtette meg, amelyen csak a demokrácia hitén élő és azzal felemelkedett szellemek képesek. Évekkel ezelőtt Szlovenszkón szobrokat döntöttek, most pedig Komáromban Jókainak, nemsokára Pozsonyban Petőfinek emelnek szobrot és ezzel a gesztussal Csehszlovákia becsülete emelkedik. Elmúlt a szobordöntések kora és el kell jönnie az építések idejének. Építeni kell kőben, márványban, érzésekben, hitben. Ez lesz az a kor, amelyről a jövő század regényének költője énekelt, mert ő tudta, hogy minden múló e földön, csak egy van örök: az ember. A magyar ellenzék nem ünnepli Jókait Magyarország és az utódállamok magyarsága kivette részét az ünneplésből, a szavak még ott csengenek fülében és melegítik szívét, az ünnepségből csak egy réteg zárta ki önmagát önként, szinte tüntető erőszakossággal: a szlovenszkói magyar ellenzék. Nem bírta volna elviselni a harmóniát Komáromban, vezére, Szíillő Géza önmagát tagadta volna meg, ha a Jókai-szobor alapkövére kalapácsütést tett volna. Ez egy kicsit érthető is. Szíillő Géza zavarba jöhet Jókai nevének említésénél, hiszen egyike volt azoknak, akik a régi magyar parlamentben a Jókainak juttatandó nemzeti ajándék javaslata ellen szavaztak. 187