Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Rácz Pál: A bocskor

92 Ajzó Abris odalopózott a tűz mellett szunyókáló bocskoros puttonyoshoz. — Te, Jankó! Akarsz egy jó, szép pár csizmát? A fiú felbámúlt. — No, felelj, akarsz? A fiú álmosan vakarózott. — Akarok én, nagyságos úr, hogyne akarnék? — Akkor húzd le a bocskorod. A fiú oldalra ment és leoldotta bocskorát. Mire készen lett vele, Csöngedy és Bornemissza, az Ajzó utasításai nyomán már megfosztották az alvó Szemeskeyt legszebb ékességétől, a csizmájától, amelyben csakhamar a puttonyos illegette magát. A kópék nagyot ittak erre a csínyre és hajnalban, az éjszakázástól veresre mart szemmel, figyelték a kocsira kászmálódó Szemeskeyt, hogy észreveszi-e a változást. Szemeskey azonban nem vette észre. A városig még jókat bóbiskolt s csak akkor figyelt fel, mikor a vármegyeház előtt a kocsiból leszállott, hogy minél hamarabb visszaküldhesse az alispánért, maga pedig gyalogosan tartott a lakása felé. Lenézett. — Mi a fene, hogy nem kopog a csizmám? — mormogta magának. A hajnali félhomályban alig látta. Feje még mindig gőzölgött a bortól. Ismét lenézett. Nem hitt magának. — Bocskort látok? — kérdezte ismét önmagától és zavartan biccentett a fejével, mikor egy mellette elhaladó városi rendőr szerencsés jóreggellei köszöntötte. Utánanézett a rend éber őrének és észrevette, hogy nevet. Megállott. Egy kissé bizonytalanúl állt a lábán, de azt már egészen pontosan meg tudta állapítani, hogy amiben lépked, nem csizma, hanem bocskor. Valahol hátúi nevetést szűrt át a hajnal. A három kópé volt, aki a másik kocsin követte Szemeskeyt. Meg-