Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Rácz Pál: A bocskor

91 Addigra valamennyien az asztal alá kerülünk. Az alispán legyintett. — Bízzátok csak rá erre a három kópéra. Bírják ezek, csak az én korsóim győzzék... A sarokba nézett, ahol a fonott korsók állottak. Igen áttetsző volt már valamennyi. Vagyis üres. Ajzó Ábris a két tenyeréből tölcsért csinált és úgy kiáltott fel a hegy tetejére: — Hallod-e, Szemeskey! Gyere le, várnak! Szemeskey szót fogadott és csakhamar ott ült a társaságban. — Adjatok egy poharat! Aztán a csizmáját nézte. — Az ember akárhogy vigyáz, a bokrok között mégis besározza a csizmáját. — Mert csámpás vagy! — ingerkedett Csöngedy. — Nem való neked a csizma! — kötölőzködött Bornemissza. Az alispán lenézett az asztal mellé. — Pedig jó pár csizma... Szemeskeynek csak ez kellett. Hosszasan mesélte el, hogy miként jutott hozzá ehhez a tökéletes alkotáshoz. Közben sűrűn ittak. Enni alig volt már valami, hiszen a szüretnek estére vége van. A bor azonban még futotta. A vincellér egy bocskoros putonyossal lekacsázoít a völgybe, a pincékhez és felhozott pár korsót az ó-ból. Szemeskey a végén már a szedőlányokkal táncolt a rőzseláng körűi, majd éjfél felé eldőlt a lugas melletti szalmába. Csöngedy ekkor rákacsintott Bornemisszára. — Alszik. Ajzó Ábris az ajkára nyomta ujját. — Csitt! Az alispán a hosszú szárú pipa mögül intett: — Ágyúval se költitek fel.