Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Lányi Menyhért: Tóni drámája

80 Nem, egy fillért se lehetne engedni ... — Nincs megoldás — mondta a naccsága kemény szeme ... Lássa be Lugosi ... — Ne nevezzen engem Lugosinak — tört ki — engem Tóninak hívnak. De megjuhászodott és szinte ijedősen kapta vissza a szót. — Nem, egy fillért se lehet engedni. Várt. Aztán, hogy nem jött felelet, rettenetes ébredéssel eszmélt rá, hogy ezután semmi se lesz ... Nem kevesebb ... de semmi ... Hűvöskés szél simította homlokát ... apró kölyökrügyek fakadoztak a fákon ... A föld könnyedén lélegezte ki magából a tavasz lehelletét, ahogy elsimogatta lágyan a friss napsugár. És ő mindjobban rádermedí örök telére. Oly erőtlen volt most a teste, mintha egy nap alatt száz évet öregedett volna ... Elöregedett a halálig. Nézte karjait, amik erőtlenül lógtak le válláról. — Ki tehet arról, hogy most csak terhére vannak? Hogy nem tudja többé szállítani a mardosó agynak, az éhes szájnak, ami a jussuk? Ki tehet arról, hogy az öregséggel ránkszáll tehetetlenségünk ? Az Úristen ? Apró magocskák vagyunk egy óriási malomkő alatt. Térülünk, forgolódunk, hogy megmentsük bőrünket, de egyszer csak elkap a kő és vége mindennek. Nincs segitség. Már tudta, hogy sohase fogja megmondani a feleségének, hogy soha többé nem lesz terhükre. Felködlött a Hernád lilakék partja, amint az esthomály ködében közeleg feléje, ott, ahol a zsilipnél szélesre formálta az emberi energia. Felállt, köpött egyet és ez volt minden végrendelete.