Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)
Lányi Menyhért: Tóni drámája
76 szalmával. Péter a nagy létrát könnyedén lendíti a polcokhoz és a padiásfeljárathoz, amit vasajtó zárt el a raktártól. Repültek a lámpaüvegkötegek ... Tele volt a raktár zajjal, munkával, sürgő-forgó élettel... hogy szinte félre kellett húzódnia. — lié bugó — kiáltott le Péter a létra tetejéről a szájtátva ámuló és esetlenül forgolódó „új raktárnok"-ra, olyan bizalmaskodással, mintha esztendők óta együtt dolgoztak volna, kapd el a kötegeket. Tóni égő szemekkel figyelte és szíve mélyén valami keserű bántoítság rágódott : — Milyen hamar magukhoz fogadták — gondolta, de a keserűség nyomán valami vadászó kedv új bizakodást ráncigált elő : — Most történik vele a legnagyobb baj ... Le fogja ejteni. Nem fogja tudni elkapni ... Meglesz a törés. Már repült is az első köteg. Az István ügyetlenül kapkodva ütötte össze üres tenyereit a feje fölött és a köteg egészen az üvegfalig repült. Halk csörömpölés jelezte, hogy a lámpaüvegek összecsörrentek benne és egy-kettő megadta az árát. A naccsága pedig az üvegajtóból figyelte a mókát és nem Istvánt szidta, hanem Pétert, aki biztosan szánt-szándékkal csinálta vele ezt a „drága" tréfát. Csend letí, a nevetés elfúlt. Az „új" olyan buzgalommal tekintgetett a feléje repülő kötegek felé, mint a kutya a sóvárgott koncra ... és ment ... neki ... Egy-két ügyetlen fogás után, már szaporán kapdosta és adta tovább a csomagoló fiúnak ... Tóni undorral vette le róla a tekintetét: — Lám neki csak tréfának veszik ... A Tónival pedig megfizettették volna a törést ... Nincs itt igazság ... Hogy ott térült, a csomagolás körül buzgólkodó Karcag úr lába alá került. Úgy fordult feléje, mintha valami csodára nézne: — Hát még maga itt van, Tóni ?
