Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Ilku Pál: Vándolok tanár úr

64 meg, merî Mali néni csak kenyeret tud adni és köménymagos levest, de ez nekem kevés, mert a tanuláshoz sok erő kell, mert beteg is vagyok, kinek mondjam ezt meg? Itt? Ostor tanár úrnak? De őt csak a ialin érdekli, mindig csak a latin érdekelte, nem tud mást rólunk, csak a vezetéknevünket. Kinek mondjam meg, hogy ma alig tudtam feljönni az iskolába, mert megint meghűltem, kinek mondjam meg, hogy hol és miért hűltem meg? Kinek mondjam meg, hogy a tüdőm fáj, tudom, hogy ez nagy baj, halálos baj és én érzem, hogy hiába szenvedtem, nem volt érdemes, mert apró állatok rágnak a tüdőmben és meghalok. Kinek mondjam meg, hogy mikor ma feljöttem az iskolába, olyan lázam volt, hogy Apám halott arcát láttam, pedig nem tudom, hogy meghalt-e? Kinek mondjam meg, hogy most is itt alig bírok állani, nagy lázam van most is, a homlokom forró és izzadok, érzem, hogy a testem reszket? Kinek mondjam ezt meg? A fiúknak ? A fiúk tudják ezt, de nem segíthetnek rajtam, én se segíthetek rajtuk. Itt állok, már állig bírok állani, hét évi nagy és embertelen kín már elég volt, de most se ez érdekli a tanár urakat. Elég volt, elég volt, nagyon elég volt ! Legyenek emberek, akik szívükkel közelednek a mi szívünkhöz, akik meglátják a mi nagy szenvedésünket, amely összetöri az életünket és ne akarják még az iskolában is növelni a kínunkat; emberséget, jóságot, szeretetet, igazságot kérünk és ezért cserébe adjuk az életünket. De ne kínozzanak tovább, ne akarjanak tovább kínozni ... mert elég volt ... én már nem bírom tovább és most összeesek. Arra emlékszem, hogy mikor ideértem, akkor nagyon elfáradtam és a lábam már nem bírt tartani, éreztem, hogy elesek, de valaki megfogta a karom és a padomba vitt. Csak azt éreztem, hogy jó volt, hogy ezt megmondtam, mert legalább gondolkozni fognak a tanárok és legalább egy kicsit emberségesebben fognak bánni velünk. Ennek még örülni is tudtam volna, ha nem