Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Ilku Pál: Vándolok tanár úr

63 — Nem, — mondtam ijedten, — ezt nem. Mindent megteszek, akármit, csak a szüleimet ne bántsák. Az Apámat ne bántsa senki ! Senki... Se az isten, se Ostor tanár úr, mert az rengeteget szenvedett. Mindig csak nyomorgott és már évek óta készülődik a halálra, de nem hal meg, lehet, hogy most halt meg, lehet, hogy már tegnap este meghalt. — Beszélnem kell most és mindent meg kell mondanom, most kell mindent nagyon őszintén megmondanom, jutott hirtelen eszembe. — Igen, én ennek a szegény nyomorult embernek a fia vagyok, olyan nyomorult vagyok, mint Apám, csak nyomorúságot és kínt kaptam tőle és ezt hordom magammal. De kit érdekel ez? Senkit. Az iskolában, itt egyik órán olyanoknak kell lennünk, mintha semmi bajunk és gondunk nem volna a geológián kivül, a másik órán úgy kell viselkednünk, mintha semmi se érdekelne a latinon kívül. Sehol, soha senki nem kíváncsi arra, hogy kik vagyunk mi, hogy ki vagyok én, hogy fáj-e valami, hogy mi lenne jó és mi lenne jobb, nyolc éve járok ide, de senki soha nem kérdezte meg, hogy hogy vagyunk ? Senki nem volt kíváncsi az életemre, senkinek őszintén nem mondhattam meg, hogy nagyon, nagyon szenvedek, hogy csak köménymagos levest főz nekem Máli néni, aki mosással, súrolással keresi azt is, soha azt nem mondhattam meg senkinek, mert egyik tanár csak latin volt, a másik csak geológia, a harmadik csak logika, de nem ember, akik nagyon, nagyon vergődünk a szenvedésben, mi diákok, akik itt vagyunk előttük és mégse látnak minket. — Igen, megmondom, meg merem mondani, hogy soha egy tanár nem volt jó hozzánk, mindig csak tanáraink voltak, ezt meg kell mondanom most, mert már nem bírom tovább, mert nem látja senki, hogy gyenge vagyok, elesem, mert nem tudja senki, hogy rossz cipőmön bement a víz és beteg lettem, a tüdőm fáj és nagyon gyenge vagyok. Kinek mondjam meg, hogy nem gyógyulok