Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Tamás Mihály: Családirtás

158 ceruzái, azután a könyvet is letette. Nagyon öreg volt, amikor mondta : — Igen... nem látni már jól. Villanyt nem tudtak gyújtani, mert nem volt villany. A villanyt a villanygyár emberei már régen kikapcsolták. Ültek szépen, illedelmesen egymás mellett, két kicsi bogár, két nagyon jó gyermek. A lány szólalt meg. — Éhes vagyok. — Én is. — Apuka már jöhetne. — Azt mondta, hogy pénzért megy Biztosan nem talált még. — Biztosan... ha talált volna, itthon lenne. Egy légy zömmögött végig a szoba levegőjében. Az utólsó légy volt, ez még bírta a hideg falakat és a morzsátlan asztalt. Sietve megült a falon, nem zümmögött tovább. A két gyermek felnézett a csönd felé. Ahonnét a csönd lett. — Tegnap még kettő volt, láttad? — Láttam. A fiú közelebb bujt a lányhoz. — Fázom. — Én is. — Igazán jöhetne már apu, — Ha gyertyát gyújt, mingyárt melegebb van. Kint egészen este lett, a szoba egyetlen ablaka éles négyszögbe vágódott bele a fekete levegőbe. A fekete levegő pedig hideg nyugalommal borúit a két gyermek összebújt testére. Elaludtak. Nem hallották már, hogy megjött az apjuk. Pedig az ajtó hangosan csikordult és a padló is recsegett a lépte nyomában. Nagy szőke ember volt az apjuk, szép erős volt a teste, de a keze remegett, amikor meggyújtotta a kis darab gyertyát. A két gyermekre nézett, azután sietve for-