Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Tamás Mihály: Családirtás

159 dúlt az ablak felé. Leeresztette az ablak függönyét. Azután a díványhoz ment, letérdelt a gyermekek mellé, két kezébe fogta a lehulló két borzas fejet. Megcsókolta, sietve, félve, mintha nem akarná, hogy felébredjenek. Pedig azt akarta. — Apu. — Apu. — Igen, apu. — Hol volt olyan sokáig apu? Nagyon vártuk, nem tetszett jönni. — Máskor hamarabb tetszett jönni. Az apjuk felállt, az asztalhoz ment. A gyertyát nézte. A gyertya égett, gyorsan égett. — Most is hamar jöttem .. most nagyon hamar jöttem. A fiú a szemét dörzsölte. — Fogunk vacsorázni? Az apa nem nézett vissza, állt az asztal előtt, a gyertyát nézte. — Fogunk. A két gyerek felugrott, vidáman szaladt az apjához. Melléje álltak, alig értek a kezéig. A kezéig, amely fáradtan csüngött le a válláról. — Mit vacsorázunk? Az apjuk nem felelt. A fiú telhetetlen volt. — Ugye nem hozott apu ceruzát? Pedig mondta apu, hogy fog hozni. Az apja feléje fordúlt, lehajolt hozzá, megcsókolta. — Most nem jártam arra... most nem hoztam. — De holnap tetszik hozni, ugye? A díványhoz szaladt, elővette a kis ceruzavéget, az apjához futott vissza vele. — Tessék nézni, már csak ilyen kicsi van. Az apja nem szólt. A gyertyát nézte. A gyertya gyorsan égett. Kínnal vidámult az arca, kínnal lobbant ki belőle a vidámság.