Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Szenes Piroska: Szerelmi történet

137 kell küldeni a lányt a boltba almáért. Megyek ki a konyhába ; a lány krumplihámozás közben magáról beszél elmerülve, az aszonyka meg szótlanúl ül a hokkerlin. Amint meglát, kitör belőle : — Hát most meg teccik tudni, mit csinált a sógornőm?... Azt írta az uramnak, hogy megcsaltam őt. Hát tessék ezt felgondolni! Ilyet írni szegénynek! ... Hát van az ilyen asszonyban szív? — kérdi tőlem esengő szemekkel. — Hát ez igazán gyalázat — mondottam én is. — Már megtettem a békesség kedvéért, behurcolkodtam a kisebbik szobába a három gyerekemmel ; őt beengedtem páváskodni a maga eggyével az elsőbe. És mégsem nyugoszik. Mégis ilyen gonoszságot cselekszik. Hogy nem fél Isten büntetésétől?... Jaj — mondta az asszonyka és ujjait tördelte — jaj, az én szegény emberem ott messze idegenben ! Ilyen szívfájdalmat szerezni neki. Azt hittem, meghalok ... Megütötte szívemet a hangja, ez az éneklőn sirató panaszhang, ez az ősi fájdalom hangja. Éreztem a szíve szorongását, ha a végtelen messzire gondol, ami közte és embere közt áll ellenségesen, éreztem a tehetetlen gyászt. És éreztem még valami mást is. Leküldtem a lányt a boltba és oda sem nézve megkérdeztem : — És igaz? Rögtön tudta, hogy mi. Megreszketett köztünk a levegő egy pillanatra, aztán kiállva felelt : — Igaz. Én nekitámaszkodtam az asztalnak és nem nézve feléje, kérdeztem : — Hát ez hogy történt ? Éreztem, hogy milyen sápadt, hogy hervadásnak indúlt bazsarózsa-arcából szívének szaladt a vére. — A Szűzmáriára esküszöm, szólt fulladozva — soha én más emberre nem gondoltam ! Csak az én jó uramra