Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Szenes Piroska: Szerelmi történet

150 nevetett, amikor panaszoltak. — Hogy — azt mondja — mért nem építettetek magatoknak házat?... És mért nem fogtatok-iőítetek vadat télire? Tan nincs elég vad az erdőben ? A húst megeszitek, a bőrt eladjátok, a prémkereskedőnek. — Hát mit tetszik ehhez szólni?... Hát tán vadembereknek nézte ez a mieinket is?... Rókával, farkassal verekedjenek, hogy kihúzza le a másik bőrét?... Tessék mondani ? Én nem tudtam mondani semmit. De az aszonykából már ömlött a keserű szó. — Mondták a mieink: — Nem vagyunk mi, kérem, vadászok, nincs minekünk, kérem, fegyverünk sem. Famunkások vagyunk mi, az a mi mesterségünk, tessék megnézni, hogy milyen rendes munkát végeztünk a nyáron. Tessék csak eljönni, átvenni a fát és megfizetni az árát. Megélünk mi akkor tisztességgel. — De az úr csak nevet. — Mit gondolnak maguk? — azt mondja. — Hogy menjünk be az őserdő közepébe a fáért?... Ha összeérnek majd az irtások, akkor megyünk átvenni a fát. — Magának ezt meg ki mesélte? — szakítom én félbe. — Egy ember, aki visszajött, nagyságos asszonykám. Az mesélte el nekem az egészet. — Na és aztán mi lett? — Hát csak kiteleltek a városban nagykeservesen, a hajók körül találtak valami munkát. Tavaszra megint kaptak a fára előleget ennivalóban, hát a legtöbbje visszament az erdőbe dolgozni. Dolgoztak keservesen, utat íörtek egymás felé ; őszre szekér járhat be sok napi útra a vaderdőbe. Mennek be ősszel a városba, jelenteni büszkén. De az úr csak a fejét rázza. — Mert — azt mondja — nincsen keletje az idén a fának, az oroszok — azt mondja — ingyen vesztegetik. Nem érdemes kifuvarozni ilyen messziről. — Dehát mi volt abban a szerződésben ? — kérdem én kitörve az asszonyt.