Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Sellyey József: Ünneprontók

119 — Micsoda szemtelenség, hogy így beszél velem egy ember. — Ugyanaz — mondta a legény flegmatikusán és ráfutott a szeme a lajstromra. — Sejtettem — kurjantott föl diadalmasan, ahogyan a nevére bökött a papírlapon, ahol oda volt írva: Béres József, 21 éves. — Micsoda, micsoda — bámulta el magát a hosszú segédjegyző. — A száztizes házszám a mienk. — No és? — Hát itt nincsen fölírva a házszám. — Hát aztán ? — Honnan tudja így az úr, hogy én vagyok az a Béres József, aki harminc koronával van megbüntetve. Leesett a hórihorgas álla. — Van több Béres József is a faluban? — Éppen azért kétlem. — A kisbíróhoz fordúlt a segédjegyző : — Van több is? — Van hát — felelt az. A segédjegyző szuszogott dühében. Ebben az esetben vissza köll mennem a községházára. A vén marhának nem jutott eszébe, hogy pontosan írjon, már két órája csavargok és még mindenütt... — de nem monfordírozott hangosan tovább. Elvágta a szavát. Nézett, akárha a kiscsirkék érdekelnék a parasztasszony gondviselésében. Hirtelen kérdezte: — Mondja maga, hol az istenben tanúltak meg maguk ennyi agyafúrtságot? — Mit? Hogy el ne tűrjük magunkon más helyett a foglálást? Hogy csak belegörnyedve tűrjünk a vállunkon akármilyen istentelenséget? Elnevette magát keserűn: — ölég foglalást értünk meg, hogy kiismerjük magunkat benne. Csak tetteink nincsennek ellene, mert rette-