Jócsik Lajos: Hazatérés, Tájékozódás (Pécs. Janus Pannonius Társaság, [1942])

Hazatérés - 5 "Álltunk és sírtunk "

12 rovására lehet állandóan felsőfokban ünnepelni s ünnepeltetni. Az öröm és a fájdalom tiszta, egyszerű és emberi volt, csakhogy éppen elfelejtődött, hogy éppen tisztaságában és egyszerűségében van nagysága. Csakhamar kiderült, hogy itt valami nincs rendben. A gályarabsor« utólag igénnyé lett s az már nagyon mélyre mutatott, amikor felvidékiek és anyaországiak azon vitáztak, hogy melyiknek volt gályarabosabb a sorsa. Az írástudók tagadhatatlanul sokat vétkeztek azzal, hogy a kellő időben közbe nem léptek. Bennem is valami bűntudat ébred, amint visszagondolok ezekre az időkre. Ez a bűntudat kényszerít most arra, hogy megkeressem a tiszta és egyszerű pillanatot a felszabadulás drámájában amikor a nagy tény bennünk végbement. A bűntudat most a tett színhelyére kergeti az emlékezést, a szeredi-galántai országútra, ahol a mi felszabadulásunk izgalmas és tiszta öröme elénk jött és belénk költözött. 5. „Álltunk és sírtunk." Szeredig hozott bennünket, leszerelő cseh katonákat a vonat s innen gyalog kellett átmenni Galántára a tegnap megvont új határon. Galánta már „magyar volt", magyar volt azelőtt is, de most ez a halmozás azt jelentette, hogy oda már bevonult a magyar katonaság és a városkát visszavette. Nagy tömegekben öntöttek bennünket a vonatok. A kis szeredi állomás még nem látott ilyen torlódást. Ötezren is lehettünk talán s milyen képet nyújtott ez a hatalmas tömeg! Amikor a mozgósításkor felszereltek bennünket, sokan hazaküldték a civilt s most kimustrált komisz rongyokban, ócska lakatosruhákban, amely ruhákat Zsolnán pár koronáért vásároltak, sokan ingben-gatyában, mely alá felvették a leszerelés után megmaradt téli kezeslábasokat, de volt olyan is, aki csuhában és az ég tudia még miben díszelgett s didergett a tömegben. Ezen felül mindenki hangos volt, mindenki társait kereste a torlódásban és a zűrzavarban. Az egvfalubeliek között kis összetartások keletkeztek, senki sem akart egyedül maradni. Amikor aztán a cseh tisztek utoljára századokba osztottak bennünket, hogy elindítsanak a határ felé, az egyfalubeliek szinte egymás kezét fogták a sorakozásnál, mint az iskolásgyerekek. Volt sarzsikat állítottak a századok élére s kilométeres közökben indítottak bennünket az új határ felé. O, az izgalomban milyen fontos volt akkor annak a vonulásnak minden mozzanata! Az újraéledt hangulat most visszahozta a régi pillanatokat. Az országúton kis távolságokban tankcsapdákat állítottak s mi kígyózva nyomultunk az akadályok között. A falu alatt, a nyilt határra néző kerítések mögött ütegek állottak a kertekben, a lövegek testét és a legénységet a palánkok fedték, csak a csövek bámultak nyitott torokkal az új határ felé. Kint az árkokban és a fák tövében gépfegyverfészkek nehéz és könnyű géppuskákkal. A századból hátra kevesen tekintettek. Én azóta, ha Szeredre gondolok, ideges rángást érzek a hátamban, mint a reumát és ugrásra kész veszélyeket félek magam megett. A mene lel ás végtelenül nehéz volt, a katonaládák mély barázdákat vágtak kézen és a vállon, az út felfelé vitt s mi ugyancsak görnyedeztünk. Vagy két kilométerre domb emelkedett s mi a domb mögött vártuk a magyar honvédeket. Közelebb érve láttuk, hogy a faluban felállított ütegek