Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól-Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel (Budapest, Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, 1939)

Ipolyság ( Marschalkó Lajos)

fenyegető embergyűrűjében viaszsárga arccal nézi, hogyan roppan szét a magyar csákány alatt a cseh impérium jelvénye. Talán ugyanebben a pillanatban a cseh vámőrök laktanyájára felröppen az első magyar lobogó. Rohamsisakos honvédfiú tűzi ki az épület ablakába és a mozdulat nyomán ismét felviharzik a lelkesedés és zeng a kiáltás: — Éljen Magyarország! A határon túl már ott áll a város küldöttségének élén dr. Salkovszky Jenő tartománygyűlési képviselő és Zanoletti József, Ipolyság város bírája, Salkovszkyn magyar ruha van, aranyrojtos Petőfi-nyakkendő és a mellén ismét itt csillognak háborús kitüntetései, amelyek viseléséért tegnap még börtön járt a magyar Ipolyságon. Tizenkét óra. Már szólnak, zengenek, feltámadást hirdetnek a megkonduló ipolysági harangok. A sorompón innen feszes sorban állanak a váci kerékpárosok. Az első szakasz élén Marényi Ernő hadnagy. Mögötte Gaál Lajos és Borbély Pál honvédek. Ők lépnek elsőnek a felszabadult drága magyar földre. Már hangzik is a vezényszó: — Vigyázz! Irány előre! Indulj! S ugyanebben a pillanatban autóbuszunk rádióján felhangzik a Rákóczi-induló. A szabadság csatadala zeng most ott, ahol eddig csak a rabság korbácscsattogásától volt hangos a határ. Ennek a rabtartó cseh uralomnak még itt vannak az emlékei. Két, acélszürkére festett cseh betonerőd áll őrt az országút szélén. Az üres gépfegyvernyílás sötéten ásít a bevonuló csapatok felé. Vasból és cementből, magyarok adójából, verejtékéből építették ezeket a fagyos halál-kamarákat. Drótsövényt húztak köréje, tankcsapdát építettek a háta mögé; hiába, most mégis leomlik a börtönfal. Nincs itt más, mint kavargó, tomboló, mindent elsöprő magyar lelkesedés. Magyarruhás lányok és gyerekek kezében leng a tengersok apró kis zászló. Gyertyaláng lobog a házak ablakában a Horthy-kép körül. Pirosfehér-zölddel van beborítva az elmenekült Bata-üzlet egész kirakata. S amerre döng Horthy Miklós seregének lépte, futnak utána az emberek, jönnek a húsz év óta rejtegetett megfakult zászlók, áhítattal térdelnek le az imádságos paraszti népek. Lehet-e valaha elfelejteni ezeket a síró-nevető arcokat, a dugdosott lobogókat, amelyeken még ott a könny pecsétje. Lehet-e nem emlékezni arra az öregasszonyra, aki a Miatyánkot imádkozva térdel az országút árkában, vagy a másik öreg magyarra, aki megöleli az első magyar katonát s azt hajtogatja szüntelen: — Fiaim! Édes jó fiaim! Csakhogy megjöttetek végre. Kétszáz méterrel a felszabadító csapatok előtt a mi autóbuszunk ér be elsőnek a város főterére. S most a tegnapi Masaryk-téren hatalmas tömeg élén, színes, virágos csoport áll előttünk. Csupa gyermek. Csupa 6—7 esztendős magyarruhás lányka. Mindegyik kezében zászló, mindegyik fején gyöngyös, ékes párta. És mindegyik ajkán ott csilingel, akár egy égő szavalókórusban Petőfi bilincstörő hangja: — 75 6*