Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól-Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel (Budapest, Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, 1939)

Visszavágyó tájak

Trencsén vára. VISSZAVÁGYÓ TÁJAK A visszatért Felvidékhez mérten jóval nagyobb terület. Embere is több, csaknem három annyi, amellett szebb, vadregényesebb is. De szegényebb. A vissza nem tért, a visszakívánkozó Felvidéken szinte merő hegy és völgy minden. Róna, lapály, bőven termő szántókkal kevés akad. A Vág mellékén, Mátyus földjén van csak bőség és sűrű lakosság, majd a zemplénungi rónán, az Alföld legészakibb öblözetében. Csak ott, ahol a hegyaljai lankákon még zamatossá érleli a bort, a gyümölcsöt a nap heve. Egyebütt az éghajlat már zordabbra fordul s ennek megfelelően változik a tájak növénységi köntöse is. Több lesz az erdő, sudarabbak a fák, haragosabb zöldek a levelek. A legnagyobb mód csak az érckincsekben, a bányatermékekben mutatkozik és — ezzel mintegy karöltve — több és változatosabb a hegyeket, hegyláncolatokat felépítő kő és szikla. Tájképei is a kövek nyomában igazodnak A legmagasabb hegyeket a gránitok alkotják. Ebből áll a két Tátra, a Magas meg az Alacsony is. Különösen a Magas-Tátra égnek törő ormain látszik a kőzetanyag tájalakító szerepe, mert a sziklák pőrék, csupaszok. A keresztül-kasul hasogatott sziklatuskók úgy tornyosulnak a magasba, mint a várromok kőhasábjai. Csipkézett sziklatornyai komoran merednek bele a tündöklő magasságba s a kósza felhők meg-megállva, ott pihennek meg a kőpadokon. Hajdan, még a geológiai múltban, valóságos jégárak (gleccserek) borították a Tátra magas völgyeit, ma még örök hó is alig akad az árnyékos sziklateknőkben. A jégkorszaki gleccserek ma, a megenyhült éghajlat hatására, mind elolvadtak ugyan, de nyomuk megmaradt. Sőt annyira látszik, - 220 —