Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól-Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel (Budapest, Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, 1939)

Léva, Losonc - Léva felé

Mert nemcsak ezek az egyszerű tiszta paraszti népek csodálatosak, hanem a mi honvédfiaink is. Ahol megjelennek, mindenütt megérzi az emberek szíve, hogy egy új ország új ifjúsága érkezett ide a piros-fehér-zöld lobogók alatt. A nép hadserege ez, amely kenyeret hoz a gyereknek, nótát a lánynak, szabadságot a föld egyszerű népének. Ahol egy pillanatra megtorlódnak a sorok, ahol várakozni kell a vonuló seregnek, a honvédek közrevesznek néhány legényt meg lányt, aztán egész nótatanfolyamokat rendeznek nekik. A cserkészek tábortüzére emlékeztet néha egy-egy ilyen jelenet. Van, aki énekel, akad aki szaval, vagy valami vidám tréfát ad elő. Két perc alatt mindenütt kész a jó hangulat és kész a barátság. De hirtelen felrivalgó kürtszó vet véget a táncnak és a mulatságnak. A tüzérek kürtöse fújja a díszjelet, aztán megyünk, indulunk mi is Csata községbe. Azt, ami most következik, csakugyan látni kellett volna minden magyarnak. Látni azt a kis hófehérgatyás, pirospruszlikos nyolc éves parasztgyereket, aki beáll az elővédbiztosító járőrébe, aztán, fején huszársapkával, vezeti faluja felé a rohamsisakos magyar katonákat. És látni kellene azokat a magyarruhás lányokat, akik odaállnak az első honvédzászlóalj elé és kosa rukból az országútra szórják a virágot, hogy puha, fehér sziromra lépjen minden katonabakancs. Olyan a szemük, mint a lobogó tűz, olyan az arcuk, mint a nyíló pünkösdi rózsa! A faluból még csak egy órája mentek ki a csehek, de már áll a hatalmas diadalkapu. Magyarruhás leánysereg kezében lobog a száz meg száz nemzetiszínű zászló. Az útfordulónál most tűnik fel az első magyar honvéd. A diadalkapu szögletén cigánybanda áll. Kopott, sápadtarcú ember a prímás. És amikor meglátja az első honvédet, belekap a húrba, aztán az ócska nyirettyű alól felzendül: Isten áldd meg a magyart! — Húsz évig nem húzhattam! Háromszor vertek büincsbe érte! — zokogja a prímás. Az utcába most ért be az első honvédcsapat. Elől egy csatai magyar jön: Dudás Aladár, akit még februárban üldöztek ki a csehek. Mellén csörögnek a fényes medáliák, az arany, meg a nagy ezüst vitézségi érem. — Hazajöttem sógor — kiáltja egy fekete ünneplős öreg magyarnak — és ahogy megígértem, elhoztam ... Horthy katonáit. S mögötte már mint a valósággá álmodott álom, ott döng, dübörög a honvédek lépte. Jönnek a gyalogosok, huszárok, tüzérek. Amikor Kolozsváry ezredes beér a diadalkapu elé, a falusi őszirózsák virágesőjében Dedinszky Tivadar tanító lép eléje. Alázatosan jelentem, — mondja — hogy a község lakossága hűséggel megmaradt magyarnak! Igen, itt megőrizték a magyar mult sok-sok emlékét. Egy öreg frontharcos a civil ruhájára fölcsatolta régi honvédderékszíját. Ragyog rajta a koronás, angyalos magyar címer. Egy másik piros huszárcsákót kerített elő a ládafiából. A harmadik meg beöltözött az egykori csukaszürkébe. Rövid ünnep- 148 —