Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól-Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel (Budapest, Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, 1939)

Léva, Losonc - Léva felé

ség folyik le a kapunál, aztán a csapatok mennek előre, tovább. A cigány a Klapka-indulót játssza, a nép pedig vele énekli: — Fel, fel vitézek a csatára! Ezen a vidéken mindenütt a szabadságharc romantikája van feltámadóban. A Klapka-induló, a Kossuth-nóta harsog a felszabadult emberek ajkán, de az utóbbit már így éneklik: Horthy Miklós édesapánk, Felesége édesanyánk. Oroszkán még fokozódik ez a mámoros, lelkes ünneplés. Tóth Imre vendéglős uram ingyen osztja a sört, a bort, meg a kolbászt a katonák között. Rabos Béláné pedig, gyönyörű magyar ruhában, zokogva köszönti a honvédsereget. Sír itt az asszony, a férfi, sír maga a kemény katona, Kolozsváry ezredes is. Remegő szájjal mondja: — Nemcsak ti sírtok, testvérek, hanem még mi, katonák is. Ti húsz év szenvedését, mi húsz év emésztő várakozását sírjuk bele forró könnyeinkbe. A sajtóhadiszállás autóbusza ismét nekivág az útnak. Amerre megyünk, az apró falvakból, alig tíz perce mentek ki a csehek. Még most készül a nagy fogadtatás. Az emberek most rohannak ki az utcára. Vezekényben most hozzák ki a templomból az egyházi zászlókat. Az asszonyok most kapkodják magukra a gyöngyös fejkötőt, a pruszlikot, a férfiak a fekete ünneplőt. Most tűzik ki az első magyar lobogókat, állítják fel a diadalkaput, most néznek szét először a ködbeszőtt határon. — Elmentek! Üristen, csakugyan elmentek! — Valahol a távolban még mi is látjuk a távozó cseh járőrt. Egy falubeli biciklista karikázik utána, de aztán visszajön. Jelenti, hogy azt parancsolták neki: maradjon mögöttük százötven lépésnyire, különben belélőnek. A még megszállott Zselizről ugyanekkor autó érkezik. Galambősz, hófehér szakállú magyar úr száll ki belőle: Dudics László nyugalmazott igazgató-tanító. S amikor meglátja az első magyar tisztet, egyszerre csak elered szeméből a könny. — Édes jó fiam! Százados Uram! — remegi. — Hadd szorítsam meg a kezét. Hiszen azért siettem, mert nagyon öreg vagyok már, minden percben meghalhatok. És az életben legalább egyszer látni akartam még Horthy katonáit. Csend van, halálos néma csend. S az öreg tanító azt rebegi halkan: — Százados úr! Éljen az én édes jó magyar hazám! A sajtócsoport néhány tagja innen, Zseliz alól, visszafordult. Balassagyarmatra kell ugyanis menni, ha telefonálni akar az ember. A vezekényi kompnál öreg, bőrkucsmás nagybajuszú ember a révész. Csak Jókai regényeiben lehet találkozni ilyen patinás, különös magyar figurákkal. Az öreg tőlünk tudja meg, hogy a csehek már kitakarodtak. Mi vagyunk a szabad Magyarország első utasai, akiket átvisz a Garamon. Amikor fizetésre kerül a sor, egy - 149 —