Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól-Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel (Budapest, Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, 1939)

Érsekújvár, Ógyalla,Galánta

tornyokban a harangok Te Deumot hirdettek. Ugyancsak még szerdán a középső csapat is átkelt Pozsonyeperjes mellett a Dunán, ahol keddről szerdára virradó éjszaka, boszorkányos ügyességgel, több mint százméteres hadihidat vertek utászaink. Ezen az útvonalon a lakosság határt nem ismerő lelkesedése közben megszállták Tallós, Pozsonyvezekény, Hidaskürt, Vízkelet és Hegy községeket. Ezekben a községekben úgy simogatták és csókolgatták a katonákat, mintha messzi földről visszatérő családtagok lettek volna. Erőltetett menetelésben vonultak a hadak csütörtökön is előre. Ezen a napon elértük a bécsi egyezmény által kijelölt határt. Felszabadult Gutor, Szemet, Csütörtök, Pozsonycsákány, Felső- és Középmadarász, Éberhard (az Apponyi grófok ősi földje), Cseklész, Magyar- és Németbél, Szene, Magyar- és Németdiószeg, Nagymácséd, Galánta, Vágsellye, Tornóc, Tardoskedd, Nagysurány, Komját. Ugyancsak ezen a napon szabadult fel Verebély és az ettől délre fekvő magyar községek. Amint már említettem, a honvédség több útvonalon és egyidőben nyomult előre. A mi haditudósító csoportunk előbb a Dunamentén elhagyott cseh betonerődítményeket és gépfegyverállásokat nézte meg. Bizony, ha ezekkel a kiépített állásokkal szemben kellett volna átkelni csapatainknak a Dunán, sok vérbe került volna. Ezek a betonfedezékek ügyesen bújtak meg a partmenti füzesekben, a dombocskák hullámvonalaiban. Csak közvetlen közelről lehetett észrevenni furcsa alakjukat. Méteres falaik állítólag gránátmentesek voltak. Dehát ember kellett volna beléjük, katona! Jókedvű, daloló községeken keresztülszáguldtunk az előrenyomuló csapatok után. Galánta határában értük utói őket. Itt volt az utolsó nagyarányú fogadtatás,, amelynek talán apró részletei voltak legfelemelőbbek. Ott álltunk az érsekújvár—trencséni vonalon, a bakterház előtt és megállapodás szerint vártuk, hogy a csehek elhagyják Galántát. Ez alatt a félóra alatt egymást érték a megindító jelenetek. A község felől, semmivel sem törődve, hét tagból álló lovasbandérium jött felénk. Borjúszájú, lobogó ingben, fokossal a kezükben vágtattak végig az úton a derék magyarok — mert hogy azok voltak, már messziről is láttuk. Szinte hozzánőttek a paripa hátához. Vezetőjük megállt az egyik őrnagy előtt, fokosával katonásan tisztelgett és jelentette: — Alássan jelentem, három Vilmos- és négy Radetzky-huszár megjelent. A tiszt meghatottan szorított kezet velük. Bizony kicsordultak a könynyek és hogy valami másra terelje a szót, dicsérni kezdte a legények lovait. — A maguké ezek a szép lovak? — Hát nem egészen úgy, csak körülbelül. A csehek fényesítették ezeknek a szőrét. Tetszik tudni, átalakultunk rekviráló bizottsággá, én voltam az einök. Feltűnt, hogy a bakterház előtt, pedig a vonat nem is járt még, vadonatúj egyenruhában, piros zászlóval a kezében ott állt egy magyar vasutas. Törtük a fejünket, hogy kerülhetett előbb ide, mint a katonaság. Lassan ki- 141 —