Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól-Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel (Budapest, Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, 1939)

Érsekújvár, Ógyalla,Galánta

derült a rejtély. Pozsonyban szolgált a derék ember s amikor meghallotta, hogy erről a vidékről iszkolnak a csehek, felvette régi egyenruháját és kiállt a régi posztjára. Ez a vasutas egyébként más meglepetést is tartogatott számunkra. Az őrház mögül előkerült néhány moré. Fantasztikus ruhájukban szinte jelképei voltak a húsz év óta üldözött magyar dalnak. Vezetőjük úri kiállású ember volt, egyik lábán fűzőscipőt, a másikon cúgost viselt, a banda többi tagjai csak amúgy, mezítlábosan dideregtek mellette. A prímás fején össze-vissza töredezett keménykalap, baloldali, túlságosan tátongó nyílásában zöld madártoll díszlett. A nagy nap örömére frakkot vett fel, amelynek két szárnyát valami ügyes kéz lekanyarította s ebből foltozta be a nadrág folytonossági hiányait. Ez a prímás lopakodott elő frakkja alatt hegedűvel s terjesztette elő a cigányság nagy kérését. — Tessék megengedni, hogy a katonaság előtt muzsikálva menjünk be a városba. — Nem lehet az, fiam, — mentegetőzött az egyik századparancsnok, — nem illik be a katonai rendbe. Tudod, elől megy a katonazene, aztán jön a lobogó, aztán a gyalogság, a tüzérség ... — Hát úgy gondolnánk, hogy egy kicsit oldalt, srégen mennénk, — hangzott a közbevető indítvány. — Úgy sem lehet, fiam, nem férünk el a közönség miatt. — Akkor legalább a huszárság előtt... Nem tudom kivárni az alkudozás végét, de néhány óra múlva, amikor Galántára bejöttek honvédeink, valahol a menetelő-oszlop végetáján bizony cigánymuzsika hallatszott. Ott muzsikáltak a derék füstösök az egyik géppuskás osztag előtt, de mivel féltek a lovaktól, meg a géppuska csöve is folyton mozgott a hátukban, mindig hátra néztek. Ahányan voltak, annyiféleképpen muzsikáltak, de ennél szebb indulót nem hallottam még. Galántán volt az utolsó nagy fogadtatás. Ezrek és ezrek vártak bennünket. A galántai Te Deumnál szivetfacsaróbb ünnepet alig éltem át. A templom belseje ünnepi fényárban úszott, a lobogóerdő alatt egymás mellett térdeltek egyszerű magyar asszonyok és a magasrangú katonák. A kóruson katonazenekar játszotta az ujjongó egyház dalait, odakint az esti szürkületben ezernyi sokaság énekelte a Himnuszt. Ennél szebb feltámadási képet még festő nem festett. S az ájtatos, szíve mélyéből imádkozó tömeg közepette felrémlett szemem előtt azoknak a magyaroknak az arca, akik a demarkációs vonalon túlról jöttek kérdezősködni, vájjon ide kerülnek-e? Nem tudtam reménykedő tekintetüket elhessegetni. Ott láttam őket az oltár gyertyalángjaiban, könyörgésre emelt kezüket a pap áldásosztásában. A felvidéki gyönyörű ünnepnapoknak ezek voltak legfájdalmasabb jelenetei. Ugyan mit válaszolhattunk volna ezeknek az egyszerű embereknek, akik ősi írásokkal, a leghihetetlenebb érvekkel jöttek bizonygatni magyarságukat. - 142 —