Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól-Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel (Budapest, Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, 1939)

A bécsi döntés (Lukácsovich Lajos) - Bristol előtt

Délután négy órakor fejezték be a villásreggelit; a vendégeknek feketekávét szolgáltak fel és félőt elmúlt, amikor Ribbentrop és Ciano között megkezdődött az utolsó döntőbírósági megbeszélés. Fél hatkor nyílt meg ismét a tanácskozóterem ajtaja és ekkor, bár még senki sem erősítette meg, éreztük, tudtuk: megvan a döntés. Azt az órát, ami ezután következett, nagyon nehéz leírni. Annyit tudtunk bizonyosan, hogy a döntőbírák hat óra utánra kérették vissza a magyar és a cseh delegációt. Akkorra tehát a döntés alapján meg kell rajzolni áz új térképet. Forgott velünk a világ! Fél óra... és országhatárok omlanak össze, itt van, rajtunk pihen az egész világ szeme. Új térkép készül itt, ezekben a szívet elállító pillanatokban, szemünk előtt rajzolódnak ki Magyarország új határai. És ezután valóban elkövetkezett az a félóra, amely életem élménye marad. A döntőbíróság szobája mellett az egyik teremben műszaki emberek a döntés alapján hozzákezdtek az új magyar-csehszlovák határ megrajzolásához. Hatalmas méretű hosszú, üveglappal borított asztalokat állítottak fel egymás mellett. Az üveglapokat alulról rendkívül erős fényességű villanylámpákkal átvilágították és az üveglapokra fektetett nagy 1:75 ezres léptékű, részletes térképeken megkezdődött az új határ megrajzolása. Néhányadmagammal abba a talán soha vissza nem térő helyzetbe kerültem, hogy az asztaltól alig másfél-két méterre — illő tisztességgel a hivatalos etikett iránt, — ott lehettem a térkép megrajzolásánál. Ott a szemem előtt vonták meg piros tintával, ecsettel a mi Magyarországunk új határait. Ahogy az ecset nyomán a piros tintavonalak milliméterről-milliméterre előrehaladtak, úgy szenvedtem, örültem, kínlódtam és ujjongtam át minden pillanat minden ezredrészét. Ott húzták a piros vonalat a szemem előtt és ahogy a vérvörös csík elindult, elborult a szemem világa: — Pozsony nem a miénk! Igazságos Isten, mi lesz velünk? Mégis összeomlik bennünk minden reménység, esetleg csak azt a nevetséges apró csallóközi csíkot kapjuk meg, amit a csehek már Komáromban felajánlottak? Tovább halad a piros vonal és érzem, hogy arcomat elönti a vér. A piros csík elkanyarodik fölfelé, elhúz Galánta felett és Érsekújvártól jóval északra mutatja a léva—zólyomi vasútvonalat. Elviselhetetlen percek. Idegeim kezdik felmondani a szolgálatot. Nem lehet kibírni az ecset járásának lassúságát. Minden percet, minden pillanatot elmondhatatlan izgalom fűt át. Nyitrát nem kaptuk meg! És összeszorul a szivünk: Istenem, hátha Kassát is elveszítjük! Nem szabad közelebb menni az asztalhoz. Majd kiugrik a szemem, úgy figyelek, nézek, hogy többet lássak. Megint irtózatos forróság fut el: látom, hogy Rozsnyó fölé kanyarodik a vonal, aztán tovább indul Kassa irányába... - 107 — 8*