Matolay Géza (szerk.): Felvidékünk – honvédségünk Trianontól-Kassáig. Történelmi eseménysorozat képekkel (Budapest, Vitézi Rend Zrinyi Csoportja, 1939)
Fegyverbe !
mellénk állította mindenütt a közvéleményt. És a magyar kormány maga mögött érezve az egységes nemzetet, azonkívül a világ közvéleményének erejét, méltóságteljes nyugalommal vezette tovább az ügyeket. Csak utólag tudjuk megérteni, milyen végtelenül nehéz volt ezekben a napokban az önuralom, az önmérséklés politikája. A kaszárnyákba dalolva vonultak be a tartalékosok tízezrei, végig az északi határ mentén mind félelmetesebben, tömött sorokban vonultak fel a honvédség csapatai. A nemzet elkeseredetten, húsz esztendő keserűségétől túlcsorduló szívvel, mindenre elszántan állott honvédéi mögött. Minden a végsőkig kiéleződött, minden egy hajszálon függött ezekben a napokban. Már-már úgy látszott, hogy ez a hajszál is elszakad, hogy kirobbannak az indulatok. És közben újabb szörnyű hírek érkeztek a megszállás alatt élő magyarok szenvedéseiről, újabb és újabb erőszakosságokról, amelyekkel a csehek végiggyötörték az egész magyar Felvidéket. A magyar kormány mégis a várakozást, a kitartást írta elő az ország számára, hogy igénybe vegye és felhasználhassa a diplomáciai eljárások összes lehetőségeit, értékesíthesse a magyarság javára a világközvélemény felénk áradó rokonszenvét. Csak ma tudjuk igazán értékelni azt az államférfiúi bölcsességet, amely ebben a politikában megnyilvánult és az erélynek, az energiának azt a valóban rendkívüli mértékét, amely ezt a politikát érvényesítette is. A csehek nyilvánvalóan mindent megtettek ezekben a napokban,, hogy Magyarországot hirtelen fegyveres támadásra vegyék rá. A csehek úgy ítélték meg a helyzetet, hogy ha a megbántott, kijátszott, megsértett Magyarország az indulatok hirtelen kitörésében fegyverrel próbálja visszaszerezni azt, amire vonatkozó joga, igazsága most már az egész világ előtt kétségtelen, elveszti nagyhatalmi támogatóit, elveszti az egész világ jóindulatát és Csehország minden megmaradt erejével védekezhet a magyar támadás ellen, sőt esetleg még segítséget is kaphat szövetséges társaitól, egyik, vagy másik kisantanthatalom részéről. Valóban az idegek harca volt az, amely ezekben a napokban lefolyt. Prága ebben a harcban a végsőkig fokozta â Felvidékre ránehezedő terrort, minden elképzelhető módon igyekezett provokálni a magyarságot, igyekezett kirobbantani az összeütközést, hiszen ez céljainak megfelelt volna. Vitéz Imrédy Béla kormánya azonban hallatlan akaraterővel tartotta féken a felháborodott nemzetet. Az ország vezetése egy pillanatra meg nem ingott, idegesség, nyugtalanság, csüggedés nem lett úrrá a magyarság vezérein, hajthatatlanul, ingadozás nélkül haladtak tovább azon az úton, amelyen elindultak. A helyzet pedig valóban olyan volt, hogy kötélidegeket is próbára tett volna. A magyar zászlókat, amelyek a komáromi tárgyalás idején a magyar városok házain lobogtak és amelyeket a csehek mogorván dörmögve, de tétlenül tűrtek, amint a tárgyalások megszakadtak, félórán belül mindenütt leszaggatták. A cseh őrjáratok százával és ezrével fogdosták össze az utcákon azokat a magyarokat, akik magyar jelvényt viseltek. A börtönök zsúfolásig megteltek elhurcolt magyarokkal. Egyes vidékek népe pánikszerű félelemben menekült: az északi határokon ezer és ezer menekülő özönlött át a Csonka— 90 -
