Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Sági Farkas István: Levél a leányomnak

Levél a leányomnak Iría : sági Farkas István Csöndes és nyugalmas vasárnap délután a dívánon fekszem, az ablakok lesötétítve őriznek, mintha tudnák, hogy kora reggeltől munkába voltam, csak a Te elhagyott szobád ablaka van nyitva s azon át szűrődik be az emberi beszéd, mint a méh messzi zümmögése. Az édesanyád éppen a könnyű takarót hozza s hirtelen kérdezi: — Ha szárnyaid lennének, most hova repülnél? — A gyerekekhez — felelem én s ott látlak mindkettőtöket a kicsi falu kora vasárnapi délutánjában. Az öcséd fürödni készül a fiúkkal (politikus vagy kereskedő lesz belőle, mert a toborzáshoz nagyon ért), Te pedig kis rokonlányokkal, a barátnőiddel beszélgetsz félhangon, hogy föl ne keltsétek a beteg, legtöbbször szunnyadó nagymamát. Ahogy így magam elé képzellek benneteket, eszembe jut, hogy ezen a héten leszel tizenhat éves és mondtam is már az édesanyádnak, hogy fecskékkel mintázott táviratban foglak mégegyszer köszönteni. Ti majd megijedtek, hogy valami baj van, a nagynénéddel együtt összedugjátok fejeteket, de ahogy a vidám külsejű táviratot elolvastátok, fölnevetsz és úgy mondod: — Oh, az az apuka, mindig ilyeneket csinál! Tizenhat év nem nagy idő az ember életében. A te korod meg nem is számíthat még időnek, mert hol optimista kedvvel mindent rózsaszínűnek látsz, hol fel-felbuggyanó pesszimizmus ég benned egy-egy keményebb vagy félreértett szó miatt. Az egész világ a maga nagyságával és a maga kicsiségével nagy hatással van még rád s nem érted apádat, aki látszólag nagy dolgok és furcsa történések mellett egykedvűen suhan el és lassan már semmi sem fogja bántani. Tizenhat esztendővel ezelőtt, amikor saülettél, arra gondoltam, hogy az Isten mégis csak szeret, mert egész családunkban Te voltál az első leánygyermek Akkor az ölembe vettelek, kitartottalak a napsugaras világnak s magam is bohó gyerekember, úgy ujjongtam ürömömben. Aztán minden évvel öregebb lettem én is, hol fizikai ráncok öregítettek, hol az emberekben és a világban csalódtam s megint elülrol kezdtem mindent. De ahogy ott játszottál a kis udvaron (mert szegény ember lányának mindig csak kis udvar juthat), akkor újra, meg újra megfrissült bennem a vér, erőm új szárnyakra kapott és Benned láttam az életem legtisztább értelmét. tiö