Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Kiss Ibolya: Oceánum mellett

A violaillat pedig újra párázni kezdett körülötte. A lány hozzásimult s ráfonta a karját — Menj — mondta élesen s ellökte magától. — Nem kellesz.., Utállak. A lány kiegyenesedett, mint egy ugrásra kész párduc, kerekre nyílt szeme kigyúlt, mint egy fáklya. — Nem kellek? — sziszegte. — Keked, nem kellek én? Neked a koldusnak? A lány után kapott s meg akarta rázni. De lehullt a karja ... Csak nem fog megverni egy védtelen cigánylányt? Benyúlt a zsebébe s kimarkolta a pénzt. — Nesze! — kiáltotta s a lány elé szórta. — Ezt a táncért adom . . . Szedjed fel a földről — s kiszórta utolsó fillérjét is. Aztán panyókára vetve vállán a mentéjét, kevély, emelt fővel kiment a kocsmából. Az utcán ám meglassult pattogó menése. A bor, a tánc s a violaillat még ott kóválygott benne s megnehezült iramodó lépte ... S lassan, botorkálva jutott el csak oda, ahová elindult: az Oceánům mellé. Ott leült egy kőre s nézte, bámulta a fehértaraj ú tengert, mint tornyosodtak magasra a habok, egymásra rohantak, majd gyöngyszemmé porzottak a meredek parton . . . Néha úgy tetszett, hogy emberi alakot öltöttek, máskor meg úgy formálódtak, mint a kékkői vár tornya ... A kékkői vár tornya ... Mióta nem látta? Három vagy öt éve? ... Mióta is él itt bús számkivetésben? A három év úgy tűnt fel, mintha már száz lenne. Barát cs pénz nélkül, családjától távol lassan peregtek az évek... — Mint sík mezőn csak egy szálfa, egyedül úgy élek — motyogta s összébb húzta mellén a dolmányát, melyről a cobolyprém tünedezőben volt. Csizmája sarkát is megette az idő és süvege rubintos forgóját nem is tudta már, hogy hol hagyta zálogba... S most elherdálta maradék pénzét is ... Hát így kell élnie Balassa Bálintnak, a végvári hősnek, a virágénekek dalolójának, az első vitéznek? Felfelétörő volt, mint a fényes csillag s lehullott a porba, mint a kézzel hajított kő ... Ki átkozta meg? A szerelmükben kicsúfolt, hűtlen hagyott lányok, vagy a megkorbácsolt hibbei bíró?... Még most is hallja tíz év meszszeségéből síró jajongását. — Bocsásd meg Úristen ifjúságom vétkét — mormolta s megtörülte könnyező pilláját. „Adj már csendességet Lelki békességet S amint ott ült az Oceánům partján, Danzig falai alatt s hallgatta a rúgó tengert, egyszerre úgy rémlett, mintha a habokból egy «. FtMdŕkl elbeszélők 81