Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Tichy Kálmán: A hét kapu

Á két kapu Irta : Tichy Káimáa Siker dús, ragyogó pályafutás után meghalt a Nagyúr. A lapok gyászkeretes különkiadásban hozták utolsó óráinak leírását, utolsó szavait, életrajzi adatait. A székváros múzeumának nagy csarnokában emelték a nehéz pompájú ravatalt, melyen végső útja előtt pihent; kitűnő államférfiak, tudósok, szónokok ültek íróasztalaik mellett nagystílű gyászbeszédeiken dolgozva s a nag}' körutak ablakaiért — ahonnan a hetedhét országra szóló temetést legjobban lehetett látni, — már napokkal előre veszekedtek a mohó kíváncsiak. Szóval minden olyan külsőségek mellett történt, amint az országos hírű nagy férfiak halálakor történni szokott. A temetést természetesen a legnagyobb külföldi vállalatok filmezték, hogy még a Nagyúr utolsó útjának minden mozzanata is meg legyen örökítve a hálás utókor számára. Különösen becsesnek ígérkezett az a film, melyen kitűnően látszott az Akadémia ősz elnökének arisztokratikus alakja, amint bársony párnán a nagy elhúnyt összes rendjeleit és kitüntetéseit viszi... Nem kell mondanunk, hogy a Szépművészeti Múzeum igazgatójának gondja volt reá, hogy a halotti maszkot a bizonnyal nemsokára emelendő emlékmű szoboralakja számára s kegyeletes ereklyéül — a legkiválóbb szobrász elkészítse. A Nagyúr tehát meghalt s eltemették. Meghalni csak úgy halt meg, mint más közönséges ember: kicsit hörgött, agonizált, aztán szemei megtörtek, teste kihűlt, arca viaszsárgára fakult De temetni olyan pompával temették, amilyen csak keveseknek jut osztályrészül. Talán ezért volt, hogy a Nagyúr a másvilág küszöbére nem azt az alázatot vitte magával, amellyel a halál előtti egyformaság érzete ruháztatta volna fel — hanem a kiváltságosán eltemetett nagy ember gőgjét. Nem a viaszsárgára fakult halotti arcát, hanem a régi, hivatalos, számtalan fényképen, képeslapban közkézen forgó vonásait Nem a meztelen lélekhüvelyét, de pompás díszruháját is, melyben temették s a koporsójára tett minden rendjeleit is, a bársony párnán... * Kemény, rideg, meredek küszöb a másvilágé. A Nagyúr a méltóságteljes, sima léptekhez szokott lábaival elbotlott benne, s dísztelenül, siralmasan, nevetségesen elvágódptt. A párna kiesett a kezéből, a rendjelek csörömpölve szanaszét gurultak. Ütést nem érzett — itt már nincs testi fájdalom, — de a csúfos esés szégyenét annál inkább 60