Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Tichy Kálmán: A hét kapu

komoran körülnézve, míg feltápászkodott, elégtétellel állapította icg, hogy jenki nem látta. Azután a rendjelek után hajolt, hogy öszzeszedje őket. Lélekbevágó, sötét zengésű férfihang állította meg lenyújtott karát, meghajló derekát: — Mi végre hoztad e színes kavicsokat ember? A Nagyúr háta mögött állt, aki szólt s akit az előbb nem látott: latalmas, átható tekintetű szellemalak. A tekintete nyugtalanított, paancsolt, ellentmondást nem tűrt. A Nagyurat is megdermesztette egy »illanatra, míg fel nem támadt benne a régi, otthoni, odaátról hozott lölyf s felelt: — Uradat küldd, ha van, hogy vele szóljak. Szolgákkal nem bezélgetek. Ezt mondta, de azért belül remegett, megfoghatatlan hatalmak :özí.lségét érezve. És le kellett sütnie a szemét, amint a szellem mečen, bírálóan ránézett, szólva: — Uram küldött s uraddá íett, míg színe elé kerülhetsz. De addig lehéz próbákat kell állnod, kavicsgyűjtő! — Nem tűröm, hogy a rendjeleimet ócsárold! — csattant ki a »értett hiúság a Nagyúrból. A szellem pedig most már nem felelt, hanem egyet intett, intése lyomán zúgó szélroham csapott a Nagyúr elé, s mint kósza utcahuladékot magával ragadta a csillogó, csörrenő rendjeleket, megtáncolatta őket, mint a hullott faleveleket s szétszórta nyomtalanul a végtelenben. Azután elnyugodott a szél. A Nagyúr sápadtabb lett, mint ott lenn hagyott halotti arca, mellében hördült a lefojtott düh, de szó nem jött az ajkára, névtelen félelem kezdte szorongatni. — lm, ennyit érnek a rendjeleid — szólt a szellem. — Most pedig vesd le az álarcodat és vesd le a köntöst is, melyet magaddal hoztál! — Nem vagyok komédiás, hogy álarcot hordjak; ruhám pedig rangommal jár, le nem teszem! — mondta a Nagyúr újult indulattal, de szavai mögött ismét ott bujkált az elkövetkezendők ismeretlenségétől való rettegés. A szellem kinyújtotta jobbját, megérintette vele a Nagyúr ragyogó díszruháját s az nyomban silány ronggyá foszolt. Majd arcához ért s leemelte a Nagyúr ünnepi gőgös öntudattól sugárzó arcát, mint egy lárvát s alatta előtűnt egy másik: az igazi. Szenvedélyektől, mohó hatalomvágytól, gonosz indulatoktól barázdált s színezett. — ímhol a te méltó köntösöd és igazi orcád! A Nagyúr vérbeboruló, kidagadó szemmel meredt rongyokba burkolt tagjaira, eszelős mozdulattal csikarta végig leálcázott orcáit, görcsösen behaj ló ujjai aztán ökölbe szorultak, de öklei erőtlenül hullottak alá, amint tekintete újra találkozott a szellem titkokat olvasó mély tekintetével. Csaknem könyörgött a hangja: — Az arcomat... az álarcomat add legalább, arról ismernek ... 61