Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Darkó István: Fekete szivárvány

Gyurkó keményen intette le: — Tartsd meg csak a puskát magadnak Es ne mondj olyat, Hogy én semmit se tudok. Az emberek letelepedtek az út mellé. Gyurkó pedig felmászott a nagy sziklára, amelyről végig lehetett látni az útnak is szolgáló patak völgybeii medrét. Itt nyugodtan leült és várt. Biztosan tudta, hogy nem jönnek. Ismerte őket, a barátjukat sohasem bántották. Katonatársai a században, a tisztek, akik mellett egyidőben szolgáskodott, a városbeli civilek mind jók voltak hozzá. Ügy mondták, hogy Gyurkó pajtás így, Gyurkó pajtás úgy. Lefeküdt a sziklára és végig gondolta, hogy hánnyal beszélt, dolgozott, kártyázott és ivott, harcolt együtt a háborúban. Most mi ütött volna beléjük, hogy egyszerre megváltozzanak? ! így feküdt a szikla tetején. Elnézegetett a völgy felé, s egyszerre fegyveres csapatot vett észre a patakmosásban. Elállt a szíve verése. Azok, mint apró hangyák, megnövekedve jöttek fölfelé. Ők voltak azok. Felállt a sziklára és integetni kezdett feléjük. Mégis csak meg kell tudni tőlük, hogy mit akarnak. Még se szabad engednie, hogy így találjanak egymásra, ilyen puskásán és haragosan. Háta mögött a juhászok vad kiáltozásba kezdtek. Fegyverre kaptak és feléje rohantak, Gyurkó hátra fordult és hangosan nevetett feléjük: — Jönnek, igen, mindjárt itt lesznek! Altkor megmondhatjákhogy mit keresnek itt! Ne ordítsatok annyira! Megint a völgy felé fordult és leintegetett a katonák felé. Jókora ütés érte a hátát. A juhászok ordítva lökdösték le a szikláról. Jankó, a fia vörös arccal ordította neki, olyan vörösen, mint a tanácsban a vörösarcú és neki, egyenesen az apjának: — Spión! Láthatatlan jelre egyszerre dördült el egy puska a völgyben s egy másik a juhászoké közül. Gyurkó csodálkozva némult el. Lenyelte a nevetést, mint ijedtében a tapasztalatlan ember a bagót. A juhászok szitkozódó ordítással tolongtak a sziklán, lent pedig a völgyben a katonák hasra vágódtak. Egymásután ropogtak a puskáik. Gyurkó kitátotta a száját Szétlökte a két karját az ég felé és erős, ép fogaival a levegő után harapott Gondolatianul, ordítozva rohant át árkon, bokron, lefelé a hegyoldalon. Nagyokat ugrott s elzuhant a köveken, felállt és tovább rohant. Rohanásában maga sem tudta, hogy mit akarjon. Magyarul ordítozta a katonák felé: — Nem, nem, nem! Várjatok! Megfordult és az övéi felé is odakiáltotta: — Nye, nye! Fütyülve röppentek el mellette kétfelé a puskagolyók. Sziszegésüket gyakorlott füllel hallotta. Olyanokat ugrott a veszedelmes meredeken, mint egy eszétvesztett juh, vagy kecske. Az oldalába beléhasított a fájdalom. Begurult egy nagyobb gödörbe. Elborult előtte a világ, felnézett a tiszta égre és egyszerre egészen tisztán látott