Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Dallos István: Erdei találkozás

magáról a nagy örömében csaholó kutyát és a ház feíé sietett. Â csízmáját lepucolta a pitvarban, nehogy behordja a havat a szobába. Ä fácsikát kint hagyta, hogy valami alkalmatosságot faragjon hozzá» amin majd jól megáll. Hangos dícsértessékkel köszöntött be. A szobában mintha túlsokan lettek volna, amit különösnek talált. Amikor pedig szeme hozzáidomult a félhomályhoz, dermedten látta, hogy az asszony kisírt szemekkel ott borul az asztalon, mellette ángya, anyja, keresztlánya. Valamennyien szipogtak vörösre gyulladt szemekkel. — Hát mi ez, karácsonyestve vagy temetés? — robbant belőle a szó. Az asszony a hangos szóra odafordult és egy lépést tett Gáspár felé, de megingott és belekapaszkodott az asztalba, hogy el ne vágódjon. — A Gáspárkánk — sírt belőle a szó, — meghótt, ma ebédkor. Többet nem szólhatott, a hangja zokogásba fulladt. Kovács Gáspár révetegen tekintett az asztalra, melyen ott állott a kis ezüstös koporsó. Benne Gáspárka, mozdulatlan merevségben. Olyan volt, mintha csak aludna. Az arcára apró piros rózsák rajzolódtak. A halál rózsái. Megtorpant — Meghótt a gyerek — sóhajtotta csendesen. — Meghótt a Gáspárka. Istenem, de rámszakajtottad a bánatot. Az asszonyok hangos imába kezdtek. Kovács Gáspár lelkében megbillent a nagy fajdalom és ajkáról valami átkozódó káromkodás indult, de amikor az asszony letakarta a selyemkeszkenővel a gyerek arcát és elsírta, hogy fényeskedjék néki az örök világosság, Kovács Gáspár szemében is megcsillant a könny és összekulcsolt kézzel borult a kis koporsó mellé. Hangosan zokogta: Legyen meg Uram, a Te akaratod. A Zobor felett is felszakadt a köd és a lomha óriás nagy fehérségében örök mozdulatlansággal őrködött a falu felett. Künn a zimankós december húsbavágó vihara süvített. A hó nagy darabokban hullott és hangtalanul lepte be a kis fenyőfát, melyet a szél az udvar közepére sodort. 44