Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Darkó István: Fekete szivárvány

Fekete szivárvány írta: Barkó István I A reggçl a hegyek között terjengő vastag ködöt magába szippantotta. ATátra barna ormai kibukkantak a távolodva oszló sűrű gőzök között. A közeli Gyömbér szürke sziklalapjai megcsillogtak a kisarjadó fényben. Késő ősz volt már. A vadgyümölcsök utolsó szemei is elfonnyadtak a fákon és megrothadtak az erdei avarban. A nagy e^ők már elmúltak, de a hó még a Tátra ormáig sem érkezett el. A parázs közül kiszedett krumplit az emberek két markuk között hűtögették. A juhokat már befészkelték télire a gerendából rótt házba. A sziklából repedt kövek úgy csikordultak a szöges bakancs alatt, mint a fagyott hó. Bocskorban alig lehetett rájuk lépni. Sötét téli madarak ültek a fenyvesekben és téli kiabálásaikhoz egy-két hangot már megpróbáltak undok torkukon. Gyúr hó juhász tekintetével felmérte mindezt Hosszú nyárssal megigazgatta a füst fölé akasztott ostyepkát. Egyiket odébb tolta, a másikat maga felé húzta, motozott és az időt rabolta. Megnézegette a ház elkerített végében a mozgolódó állatokat is. Rájuk szólt s hogy a juhok a hangjára mozdulatlanul megálltak, lassan megszámolgatta őket. Napjában ezt többször megcselekedte. Idejében nekilátott felöltözködni. Lassú élvezettel szedte magára a vasárnapi ruhadarabokat a jó dörzsölős, fehér alsóneműt, a halinanadrágot s a juhbőrből készült ujjatlan mellényt. Sárgarézzel kivert széles bőrövet kötött a derekára. Kilépett az ajtón és észrevette, hogy a házzal szemben, a közeli oldalon csomóba bújva ülnek a fiatal juhászok. Jobban szemügyre vette őket. A szomszédos lazokból is látott köztük embereket. Közöttük volt az ő süldő fiacskája, a Jankó is. Azok is megpillantották őt és szétkapták a fejüket. Feléjük szólt: — Mit csináltok, ifjacskák? Merészen így feleltek neki: — A nap végét várjuk. Megmordulva nevettek utána. Gyurkó csodálkozva állt meg, figyelmeztetően intett feléjük és odadobta nekik: — Nocsak korán kezditek várni... Jankó fiacskám, megyek a faluba. A háborúból hozott bakancsában gyorsan lépegetett az úton lefelé. Az ismerős kövek! Némelyik nagyobb kőlapot talán még ő rakta le a gondtalan csermely szélére, útnak a víz és a sár ellen, a láb alá. Eszébe jutott az is, amikor megtömött tarisznyával ezen a z úton indult lefelé a háborúba. Abba a fárasztó, nagy bolyongásba, amelyet keresztül-kasul bejárt Száz évig i< tehette volna, soha úgy ki nem 45