Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Dallos István: Erdei találkozás

Ha eccer tc is odakerüné, hamarabb meggondónád, hogy feladd a véreidet. — Gáspár, én nem vagyok tolvaj — magyarásta a puskás, — én esküt tettem. — Osztán ezért a kiszakajtott fácsikájér a lelkedre vennéd a fék&ztendőt, amit ezér kisóznak rám, ha odajutok? — Mondták biztosan, hogy vigyázz a körmödre, hát mér nem vigyázó? Kovács Gáspár úgy látta, hogy hiába is térdepelne le az elkédorgott lelkű erdőkerülő előtt. Nem segítene az sem. De most már a hajthatatlanság miatt sem tudott haragudni, összeroppant benne minden vadság és olyan szerencsétlenül tehetetlen volt, mint egy csecsemő. Érezte, hogy ha Vadas Jóska feljelenti, hát kötelességből teszi. De volt még egy mentsége, minden reményét abba vetette. — Jóska te is házas vónál — kezdte ismét a szót, — van-e mán újság, mer hisz bajba vót az asszony, amikó bekerültem. — Van bizony — sugárzott az erdőkerülő arca, — gyerek az mint a makk. — Oszt lesz-e néki karácsonyfája ma estére? -*+ játszotta ki az ütőkártyát Gáspár. Az erdőkerülő úgy tett, mintha nem érezte volna ki a kérdésből, hogy mire akar kilyukadni a szerencsétlen, hát csak úgy foghegyről válaszolta: — Vá'játam egy fácsikát kettő huszér, kicsiny, dc formás. — Illen formájú? — Illen, de pízér vettem. Kovács Gáspár most már végkép belátta, hogy semmire sem megy. Kirobbant belőle a nagy elkeseredés. — Hát csak adj fel Jóska, ha elbírja a lelked, de legalább azt engedd, hogy evigyem, ha már kiülöm érette a félesztendőt. Hagy legyen öröme az én Gáspárkámnak is. Erre a szóra belenyilall valami Vadas Jóska hivatali esküvel súlyosbított lelkébe és megbillentette benne a kötelességtudást. Igaz is, nyugtatta meg magát, hát miért ne legyen egy fácskával kevesebb aï erdőn? Majd csak eligazítja valahogy a do'got. A Kovács Gáspár keserűségpohara amúgy is csordultig tele van már, ha ő nem is önt hozzá. Közelhajolt a tettenért fatolvajhoz és a vállára tette a kézét: — Jól van no, Gáspár, nagy az erdő, majd aszoňdom, hogy a másik végibe járhattam, amikó itt tolvajkodott valaki. Eriggy csak haza, nem adlak fel. Úgy akarta a mennybéli isten, hogy megfogjalak, de tán azt is akarja, hogy elerisszelek. Vidd csak no a f ácsikát, de Istenes légy máma, ha nagyon rád is szakad a bánat Kovács Gáspár nem értette a fordulatot, még kevésbbé az erdőkerülő beszédét de nem is törődött már vele. Lelkébe már odahaza volt. Keményen rázta meg a puskás kezét és nekiindult az ösvénynek. Boldog volt, amikor a házhoz ért és betaszította a kiskaput. Lerázta 43