Felvidéki elbeszélők válogatott munkái (Budapest. Magyar Népművelők Társasága, [s. a.])

Dallos István: Erdei találkozás

rangszó muzsikált a lelkében. Felfohászkodott. A karácsony, a szent karácsony — motyogta engesztelődve, — milyen szomorú is lesz. Hog)' hulljon rám ennek a nagy szomorúságnak a vétke, mert még csak karácsonyfa sem lesz otthon, miből is vett volna az asszony. Egy kis zcld fácsika volna csak minden cicoma nélkül, csak a megolvadt hó leve csillogna rajta a lámpás fényében, hej, milyen öröm lenne a gyereknek is, meg az asszonynak is — mondogatta magában. A vén Zobor, az a lomha óriás, mely úgy terpeszkedik a faluja fölött, mintha társa volna az erdőkerülőnek és vigyázna, nehogy a szegény ember odalépjen, ahová tilos, most ködbeveszve állott őrhelyén, akárcsak egy vak éjjeli őr. Lent az úton már felszakadozott a köd és feltűnt a templom tornya, melynek aranykereszt j ét beragyogta a ráhulló napfény. Amint odatévedt a pillantása, megszállta a lelkét az áhítat. Felszakadt a szívéből egy mély sóhaj és megbékélve keresztet vetett. Lesz, ahogy lesz. Lekanyarodott a faluhoz vezető ösvényre. Jobbra tőle alig néhány száz lépésnyire, az erdő sötétedett. A szélén parányi fenyők álltak nagy mozdulatlanságban a rajtuk nehezedő hótakaró hideg bilincsében. Megállt és körülnézett. A sok apró fácska mintha mély merevségében is hivogatón integetett volna feléje: vágj csak ki engem és örömteli lesz a mai estéd. Gáspár megingott. Eszébe villant a fogházi figyelmeztetés: ha még egyszer idekerül, nehezen ússza meg fél évnél olcsóbban. Nem. nem meri megtenni. Nem szabad, mert ha rajta kapják, drágán adja meg a fenyő árát. Azon vette magát észre a nagy lelki tusakodásban, hogy a kése pengéje már belehasított eg}' alig arasznyira nőtt fenyő derekába. Most csavart egyet rajta és kezében maradt a fa, melynek ágairól kabátjára pergett a hó. Megtörölte a kést és a zsebébe sülylyesztette. Már lelkiismeretfurdalást sem érzett, már túl volt a töprengésen és a bűntudaton. Indulni készült, amikor köhécselést hallott a háta mögött. A hang úgy hasított bele a dobhártyájába, mint a mennydörgés, Riadtan fordult meg és Vadas Jóskát látta maga előtt vigyorgó ábrázattal, kezében puskával. Első gondolata az volt, hogy a kést nem kellett volna olyan nagysietve zsebrevágni, mert most már nem lenne idő arra, hogy elővegye. A puska csöve ijesztő volt. Látnia kellett, hogy itt nincs segítség és csak olyan csoda menthetné meg, amilyen már nem is létezik, csak a régi mesékben. Olyan érzés lepte meg, hogy roggyanó lábai alatt nem is a hó csikorog, hanem a fogházcella padlója recseg. Elcsukló hangon tör elő melléből a zilált szaggatott panasz: — Ugyi Jóska, most igényest a bíróho mész bepanaszónyi falopásér? — Nem tehetek mást Gáspár — hangzott a határozott zord válasz, — tudod, hogy azér kapom a fizettséget, hogy vigyázzak a határba. — Dejszen, ba tunnád mi a börtön, egimberedne a lelked bele, á2