Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Keszeli Ferenc: Kristálytiszta szombat

voltak, míg itthon éltünlk, s távollétünk alatt, ha egy-két éven befagyott is a folyó, sosem sikerült összeverbuválni a bandát, szétszóródtunk. Nem hittem, hogy az öreg megérné még a te'let, hogy valóra válhat az álma. A lékhalászás kapcsán mindig oroszországi élményeiről mesélt. Most is. — Az ogyesszai mesét, ugye, még nem mondtam el. De most már nagyok vagytok, te Gyula, ugye, októberben leszel harminchárom éves? — Tudta mindegyikünk születési adatait, s születésnapunkra vagy horgot vagy zsineget vagy maga fonta zsákot, halászhálót kaptunk tőle ajándékba. — Ogyessza mellett táboroztunk vagy négy hónapig. Egyszer odakecmereg egy német, akit látásból ismertem. Pár sátorral lakott arrébb. Kérdi, hogy hova valósi vagyok. Menj a francba, mondom. A francot megértette, s a fene tudja, miért, ezután annyira erőszakoskodott, hogy mondjam meg, hová valósi vagyok, hogy -majd a csajkát vágtam hozzá. De nem tágított, így hát megmondtam. Felugrott az a barom, szaladt a sátorba, és egy másikkal jött vissza, az is ugrált. Elém tesznek a gyepre két fényképet. Nézem — a szentségit, mondom, hiszen ez az Ella meg az Etus, tudjátok, a Szuba Jani lánya, meg a barátnéja, az Ella. Hát gondoljátok el, pucéran voltak lefilmezve. Ijedtemben még káromkodni se mertem, az a két ökör meg röhögött, azonnal meglátták, hogy ismerem őket. Nem mondtam én ezt senkinek, mikor hazajöttem, azt se mondtam, hogy Etus még a háború előtt kapott tőlem egy nagy pofont. Én az állomásfőnöknél szolgáltam, ő meg a restiséknél. Egyszer átjött, egyedül voltam, és benyúlt a pokrócom alá. Hát az istenit, akkor ütöttem meg. Hallottam én a illírét azelőtt, de nem hittem el. Pedig nagyon szép lány volt. Vagy két esztendővel azután, hogy hazakerültem, egyszer miséről kijövet célzást tettem Ellának az ogyesszai esetre. Megfenyegetett, hogy lúgkővel forrázza ki a szememet. 72