Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Keszeli Ferenc: Kristálytiszta szombat

Ilyen mesékkel tartott bennünket, ezért is szerettük annyira. Zárkózott ember volt, de minket valamennyi titkába beavatott. A fene tudja, hogy ezt miért csak akkor mondta el! A németekre nagyon haragudott. Luca néne — mint mindig — most is ebéddel kínált. Anyám zsörtölődött, mert egy órával később odahaza nem kellett az ebéd. Pedig a kakast vágta le, meg tökfőzeléket készített a kedvemért. — Inkább csomagoljon valamit, ides — mondtam anyámnak. — Ladikázni megyünk Letóval. Nem maradunk sokáig, de azért csak csomagoljon zsíros kenyeret meg paprikát. Láttam, hogy nem tetszik neki, de nem szólt semmit. Kimentem az utcára. Éráz bácsi jött arra, váltottunk egy-két szót. Mire visszamentem, anyám már becsomagolta a kenyeret, s a falnak támasztotta az evezőket. Ekkor jutott eszembe, hogy evezőket elfelejtettünk kérni az öregtől, ő is elfelejtett adni. Nem tudom, anyám miért készítette oda az enyémeket a falhoz. Elfelejtette, hogy nincs már saját ladikunk, vagy tudta, hogy elfelejtettünk kérni az öregtől. Nem tudom. Nem értem. Anyám sosem szokott ilyesmivel törődni. — Ides! — szóltam anyámnak. — Ha Letó jön, mondja meg neki, hogy siessen utánam. Űgyse siet, ha nem akar, nála a ladik lakatjának a kulcsa — tettem még hozzá feleslegesen, hogy szóra bírjam anyámat. — Jó, csak menj — mondta fukarkodva a szóval, de már nem akartam belőle többet kierőszakolni, mert tudtam, akkor bővebbre engedi... és nem akartam tőle haraggal elválni. Anyám nyári konyhájának küszöbétől hétszázötvennégy lépésnyire volt az öböl. Ezt még nem felejtettem el. Beültem a ladikba, kotortam a vizet, forogtam, de menni nem mehettem, mert Letónál volt a lakatkulcs. Megfürödtem. Már hideg volt a víz. Ekkor már nem is vártam annyira Letót. Majd jön, gondoltam. De amikor 73