Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Fülöp Antal: Háromnaposok

HÁROMNAPOSOK És Gedeon egyre csak várt! Libasorban álltunk a meredek csúszdánál, a nap hanyatlóban volt, s mi már reggel óta hordtuk az alázuhogó zsákokat a desztkapallón liefe lé, az uszályra. Két nappal ezelőtt senki se hitte volna, hogy Jeromos még ma is ott fog állni közöttünk a sorban, de mikor reggel mégis megjelent, csaik a remény maradt, hogy egy, 'legfeljebb két órán belül úgy, ahogy jött, el is távozik. Ha pedig nem, hát... De azóta is, hogy Gedeon a vállára lökte az első zsákot, levitte az uszályra, aztán feljött, a következőt is levitte, és újból feljött, s ahányszor csak rákerült a sor, mindig ott volt a helyén. Eljött a dél, de nem álltunk meg, hogy Jeromosnak lélegzetvételnyi időt se hagyjunk a pihenésre. De bosszúságunkra, állta a sarat, s műkor már úgy látszott, hogy a fáradtságtól összeroskad, vagy otthagy csapot, papot, újra beállt a sor végére. Nézni is rossz volt, de mindannyiunknak nagyon tetszett. — A marha! — mondták elismerően. Ahogy teltek az órák, egyre jobban megkedveltük, s most már szinte sajnáltuk, hogy mire leszáll a nap, ha akar, ha nem, el kell búcsúznia tőlünk. Ami azután (következett, az csak azért volt, hogy minél előbb roppanjon már össze, s legalább egy-két órányit könnyítsünk hiábavaló gyötrődésén. A furcsa csak az volt, hogy Gedeon még mindig vért. Görnyedt tartásban, szétvetett lábakkal állt a fenyőfa asztalon, vászonzubbonyát lobogtatta a szél, s a következő zsákra várva csontos kezét a csizmája száránál lógatta. Olyan arccal bámullt a dokkokban veszteglő teherhajókon túlra, a kóválygó sirályok felé, mintha mindehhez, ami idelent az asztal 'körül történik, semmi köze sem volna. 59