Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Bereck József: Türelem

— Biztos, hogy holnap elmentek? — Biztos. Már mindent becsomagoltunk. — A kutyát is elviszitek? — Azt is. — Gyere a kenderbe, itt nincs sehol árnyék. Elindult. A lány lassan követte. Hallotta könnyű lépteit a meg-megcsikorduló kavicson. Szeretett volna hátrapillantani, de érezte, hogy most nem szabad. A lomhán hullámzó sötétzöld fal egyre közeledett. Amikor a széléhez ért, egy pillanatra megállt, majd összetett kezét két kend er sor közé túrta, energikus lendülettel emberszélességnyi rést nyitott a falban, lábát magasra húzva átlépett az elhajló erős 'kenderszálak fölött. Még két lépést tett, s a fal bezárult mögötte. Visszafordult; a lány ugyanolyan mozdulatokkal követte. Még néhány lépéssel tovább ment, és megállt; körülötte a magas kender mindent eltakart, csak az égbolt egy pillantásnyi darabja látszott. Anélkül, hogy visszanézett volna a lányra, egy darabon letaposta a kendert, s hirtelen megállt fölötte, felnyúlt a kezéért, gyengén meghúzta, hogy üljön le. A lány oldalra lépett, hogy kényelmesebben leereszkedhessen, majd a mozdulat folytatásaként az álló 'kenderfal keskeny árnyékába feküdt. A fiú meglepődött. Már előbb elengedte a lány kezét, nem számított rá, hogy lefekszik, s ahogy a fekvő lányra pillantott, érezte, hogy bosszantó hibát követett el. Még a víz partján elhatározta, hogy csak úgy megkérdi, emlékszik-e még az öreg Hranka kenderjére a mórvető tó mellett, a felét letaposták, s ami megmaradt, azt viszont a libáik piszkították tele, és gyúrták szét a tóban, ahol az öreg áztatni akarta a karcsú, 'kiszáradt kévéket... Érezte, hogy elkésett. Semmi sem jutott az eszébe. A lány az eget nézte. A tömör zöld fal kitaposott üregében megszorult a forróság. Letörölte a homlokán kiütiköző gombostűfejnyi verejtékrügyeket. Ha nem tudja meg, hogy elköltöznek, nem hívta volna ki a vízhez. 46