Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Bereck József: Türelem

szaladt hátán a hideg. Már éppen elkészült, amikor megpillantotta a férfit. A környező kukoricás egyikéből jöhetett elő, bizonyára nagyon csendesen, ha nem vette észre. Egy hosszúnak tetsző pillanatig feszülten nézték egymást, aztán a férfi szemében meglátta a türelmetlenséget (biztatást?), rémülete egy másodpercre hálává változott, s piszkos kezét teletömött 'keblére szorítva, elrohant a vasúttöltés irányába. A magasra nőtt kukoricasor levelei érdes, égő nyalintással szaladtak végig felhevült arcán, meztelen karján. A meredek töltésre már alig bírt felkapaszkodni, gyomoť f alán őrülten dobolt valami, pedig nem hallatszott kiabálás. Érezte, hogy nem követi senki, hogy a feltúrt bokrokat se számolta meg a férfi, minden, aminek követikeznie kellene, 'kisült tekintetük találkozásának pillanatában, a fanyar illatú krumplisorok fölött. Mégsem nyugodott meg, a tó partjára érve vízbe rúgta a szürkülő iparazsat, s miután elhalt a sistergés, s a fodrok ismét békés tükörré simultak, leült a homokos-agyagos fövenyre, arra gondolt, hogy a férfi a vasárnapi mise után vagy délután a kocsmában azt mondja majd nevetve az apjának, hogy, te Rezső, amikor megpillantottam a fiadat, úgy elszaladt, mint a nyúl, de a krumplira vigyázott a csibész, egyet se pottyantott el. Ha a mise után mondja el az apjának, akkor ... Már a negyedik, majd az ötödik hártyabőrű gumót dobta a vízbe. Ahogy a tó zavaros tükrén szaporodtak a fodrok, rájött, hogy csak várnia kell, ahogy a sárga gumók várakoznak az inge alatt, hogy sorra kerüljenek, s mire szelíd csobbanással az utolsó is a vízbe hull, talán már nem fog jelenteni semmit, hogy az az utolsó. Nem szeretem a részegeket, magam sosem iszom annyit, hogy megártson. Igaz, néha úgy érzem, mintha részeg volnék, száraz, italtalan részegséggel, valami felbomlik bennem, hányaveti mozaik lesz az egész világ, minden norma, szabály, törvényszerűség megszűnik, 40