Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Át az üvegfalon

kolja —, nem nőnek való az ilyesmi. Ha legalább egy parányi érzéked volna hozzá, nem bánnám. Ugye, értesz? Próbáltuk, nem sikerült. Nem tehetsz róla. Túl nőies vagy, igazi nő, a szó legszebb értelmében. De minek magyarázzam, hiszen épp ezért szeretlek. A köd, az eső és a sötétség alagútján kifelé rohannak a nyárból. Megint ősz jön, fásultság, megnevezhetetlen, tompa fájdalom. Helén nyarakban számolja az éveket. Évelő növény, amelyen az augusztus, a hegyek, a tenger rövid életű virágokat nyit. Gyönyörű és haszontalan virágokat, tűzpirosakat, mint a ritka orchideák. János még mindig színük és Illatuk bűvöletében él, behunyt szemmel élvezi, s ha hervadni kezdenek, egyenként lepréseli, gondosan kisimított szirmokkal a herbáriumába zárja. Még nem tudja, amit Helén: a virágcserép már zsúfolásig megtelt szomjas, táplálékért könyörgő hajszáigyökerekkel. Évről évre kevesebb a virág. Űj föld kellene, erős humusz, új, nagyobb cserép. Még egy hét, és véget ér az augusztus, s ő újra átdidereg egy őszt, egy telet, egy hűvös tavaszt. Tétlenül, önmagába bújva. Jaj, csak soiká tartana ez a hét! Meg kéne kettőzni minden napot. Az éjszakákat is nappallá világítani mesterséges fénnyel, tűzzel, alkohollal, mindegy, hogy mivel, csak forrók legyenek és világosak. Minek ez a rohanás? Ez is csak a hervadást sietteti. Az út is. Felkavart hullámai feltartóztathatatlanul sodorják a rettegett ősz felé. — Lassabban, János, ne hajts olyan vadul! A férfi nevet, dicséretnek vagy inkább biztatásnak érti a kérést, és lábfeje még több erőt ömleszt a gázpedálba. Helén elsápad, arcát mint foszforeszikáló tilalomtáblát tolja János fékezhetetlenségének erőterébe, de a férfi nem látja meg, egész testével, érzékeihez nőtt kocsijával a hajtűkanyarba dől. Helén szédül, az ajtó fogantyújába kapaszkodik, a négy kerék sikolt helyette. 263