Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)
Mikola Anikó: Át az üvegfalon
— Ne, János! Kérlek, nagyon szépen kérlek, lassíts egy kicsit! — No jól van — dörmögi János, és a kicsire zsugorodott testre villant egy mosolyt. Az arc viaszos lapján észreveszi a rémület ármyjátékát. Emelikedő jön, a sebességváltó gáncsot vet az elszabadult autónak, s már szinte lépésben ballagnak felfelé. János egyenesre búzza hátát, az ülés támlájának veti, és mélyet lélegzik. Pihen. Kétoldalt a fenyők gyászoló, óriás asszonyalakjai lassú sétára fogják léptüket. — Csak nem féltél, kis bogár? Ismerhetsz már, biztosan vezetek. Ez az út is... szinte az ösztöneimben él már. Csukott szemmel is meg tudnám tenni. Válasz után kutat az ismeretlen arcon, de nem talál rajta semmit. Helén érzi a választ mélyen a testében, minden tagjában, de a konok kérgen át nem tud a felszínre törni. — Érthetetlen — vitatkozik a férfi, csak úgy, önmagával —, mindig azt hittem, a nők szeretik a sebességet. Ha passzívan is, de élvezik a száguldást. Élvezik, hogy szertelenségekre ösztönözhetik a férfit, hogy felboríthatják a rendet, a férfi rendszerbe kényszerített tevékenységét. A stabilitását. — Igen. Ez bizonyára így van. — Helént halvány bűntudat szólaltatja meg. — Te kis csodabogár! — Fél karjával átfogja, magához húzza az asszonyt, megcsókolja a halántékát. — Szeretlek. Hangja ellágyul, szorítása néma könyörgés. — Ha hazaérünk, legyél jó hozzám egy kicsit. — Vár, hallgatása szelíd erőszak, rábeszélés. — No igazán, csak egy icipicit. Már napok óta kívánlak... lassan el is felejtem, milyen a tested. Ugye, magadhoz engedsz? Helén még mindig kő és viasz. Bólint. Távoli a hang, örül, hogy ilyen távol tudja tartani magától. Nem fáj, nem fáj, érzéketlen daganatot metél a penge. 264