Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Át az üvegfalon

tes játszik, a Luna bárjába. Já? És veszünk neked egy kényelmes túracipőt. Helén olyan »könnyű, hogy majdnem elszáll. János karja tartja csak a földön. Felváltva süllyed és emelkedik a vállán ez a súly, János bicegősének ütemére. — Tényleg ennyire fáj? János arca savanyúra görbül, bólint. — Biztosan csupa vér a zoknim. Helén elképzeli, amint János otthon leveti a zokniját, amit langyos, ragadós vérfoltok tarkítanak. Biztosan a mosdóba teszi majd, s a többi már az ő dolga lesz. A véres, mosóporos víznek sárgásrózsaszín a habja... Orrában már érzi a vér édeskés szagát. Megrázza fejét, hogy messzire űzze a képet. Felkavarodott gyomrában táncra perdül az undor. Szétcsapja karjait, hogy friss, nyirkos ködöt öleljen a stóla nagy, fehér szárnyai alá. János ikarja lehull róla, s mintha minden egyensúlyérzéke a karjában lett volna, felbillent teste fájós lábára zökken. — ... az a rohadt! ... — szisszen fel a fájdalomtól. És Helén válla engedelmesen simul az utána nyújtott kar alá. János begyújtja a motort. A bár zöld és piros neonbetűi szétfröccsennek a millió vízcseppel borított ablakon. Mozdul az ablaktörlő, s mint két óriás ecset, szétkeni a színeket a palettán. Öregasszony sötét alakja araszolgat végig a reflektorok sárga kötelén. A kocsi megindul, előre, hátra, körbefordul, s az úttest fekete sodrába csusszan. Űszik az árral. Néha megnyikkannak a fékek, egy-egy kanyar majdnem partra veti. Kezek fehér foltjai keringenek a kormány láthatatlan körívén. Jó, biztos és erős kezek. Jólesik mellettük ülni, és nézni, hogyan hámozzák ki az utat a ködből, a fenyők partjai közül. Ezeket a kezeket valami ismeretlen átok örök mozgásra ítélte. A cselekvés vízszintes, függőleges és kör alakú pályáján 261