Duba Gyula (vál., előszó): Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (Bratislava. Madách, 1972)

Mikola Anikó: Át az üvegfalon

futnák serényen, mióta csak ismeri őket. Mindent helyette és őérte tesznek. A vibráló mozdulatok, mint egy érzékeny műszer mutatói, azonnal reagálnak még a gondolataira is. Elég egy érmét dobni az automatába, s már indulnak is, végzik beléjük táplált funkcióikat. (Mi lehet ez az érme? Helén maga sem tudja. Az arca, a teste? Vagy csak a puszta jelenléte? Akármi is, úgy érzi, hamis és értéktelen. Mit tegyen? Mit, mit is kellene tennie, hogy legalább egy kicsit hasznosabbá váljon? Tanulni. Nem, arról már lekésett. Dolgozni? Vállaljon valami állást, akármit, csakhogy kitöltse felesleges idejét? Ebbe meg János nem egyezne bele. Nem vagyunk rászorulva, mondaná kicsit sértett önérzettel, neked csak az a dolgod, hogy sokáig, nagyon sokáig szép maradj és fiatal, és szeress engem. Néhány évvel ezelőtt még volt egy álma, festeni akart. János is biztatta, mindent megkapott tőle, amire szüksége volt, de aztán valahogy el is feledkezett az egészről. Néhány skicc, félbehagyott portré, ügyetlen tájkép őrzi már csak akkori le like sédé s ének emlékét. És ezzel be is zárult a kör, nincs más hátra, mint hogy megfogadja János tanácsát, és elűzze fel-felébredő nyugtalanságát. — János. — Tessék. — Nem zavarlak? Mondani akarok valamit. — Dehogy zavarsz, kicsim, csak mondd. — János, én... mi lenne, ha megtanulnék vezetni? — Tudod, hogy örülnék neki, de ez, sajnos, mégis lehetetlen. — Miért? Próbáljuk meg még egyszer, majd jobban figyelek. Megígérem. — Helénkém, tudod magad is, hogy ez neked nem megy. Lassúk a reflexeid, ha baj van, ipánikba esel... mi értelme volna, mondd? — Nem tudom. Mégis szeretnék megtanulni vezetni. Persze, félek is tőle egy kicsit, de talán belejönnék ... — Édesem — János Helén keze után nyúl, megcsó262